Ott maradt abba a posztolás, hogy szombat este hazajöttünk Jersey-ből a, Pálinka Fesztiválról. Ez volt 15-én, a haza meg akkor még a Queens-i lakást jelentette, ahol a két hétben laktunk. Azóta már tényleg hazaértünk.
Az utolsó vasárnap megint álmosan indult. A bevett időhúzó dolgokkal (sokáig alvás, képszerkesztés, posztszerkesztés, hazai hírek olvasása) vertük el a délelőttöt, így az utolsó vasárnapunkra egy késő délutáni forgatás jutott utolsó alanyunkkal, Andreával. Róla egyelőre annyit, hogy gyógytornász, és sok érdekeset mesélt az amerikai egészségügyről és a New York-iakról. Na meg arról, milyen volt átélni szept. 11-et és az azt követő napokat. Andreát az öccsén keresztül ismertük meg. Fecóról meg azt érdemes tudni (azon túl, hogy neki köszönhetjük a YT-csatornánk arculatát is), hogy messze nagyobb New York-buzi, mint bármelyikünk. Hétéves kora óta rendszeresen kijár a nővéréhez, és mivel eleve nem egy otthonülő srác, sok jó bulihelyet tud a városban. Tetőbárokban például nagyon jó.
A Hard Rock Cafe a Bar 54 teraszáról
New Yorkban turistaként négyféleképpen nézheted meg a magasból a várost. Ha bírja a keret, megnézheted helikopterről, akad ilyen szolgáltatás elég a turistáknak. Van aztán a leginkább bevett módszer, hogy a turistatengerrel együtt pingvinezve felmész valamelyik kilátóba. Tök jó az is, ha van egy haverod/rokonod/akárkid, akinek van egy lakása legalább 40 emelet magasban a szigeten, és megnézed tőle a skyline-t. De van még egy jó út: az ingyenesen, liftajtóból kiesve látogatható tetőbárok. Na, ezekből nagyon expert Fecó, aki már az első héten felvitt egy brooklyni tetőbárba. Az se volt gyenge panorámában, de ez a Manhattan esti kör rendesen rávert.
A Bar 54-nél kezdtünk, ami a Times Square környékén a legmagasabb nyilvános tetőbár. Turisták millió sétálnak el alatta anélkül, hogy tudnák, hogy egy bejelentkezésre vannak a város egyik legtutibb panorámájától. Pedig még csak nagyon költekezni se kell, hogy felengedjenek. Oké, a 3,3-as sörök is kilenc dollárnál indulnak, de mi nem csináltunk belőle titkot, hogy csóró turisták vagyunk, akik csak szeretnének lőni fentről pár jó képet. Amúgy elég exluzív a hely, már a liftajtóban várt a pincér, hogy asztalt adjon, de mi csak egy sarkot kértünk a teraszon, hogy letehessük a háromlábú állványt és hadd szóljon még egy potya vágóképezés. Az a bizonyos terasz pedig ezt tudja: balra szinte szemmagasságban a Chrysler Building kupolája, jobbra lent mélyen a Times Square, a brutális mélység és közted pedig egy másfél méteres korlát.
Ha már ott voltunk, kiugrottunk a Times Square-re is fényképezgetni és beszívni a hangulatot. Na meg passzívan mást is. Durva, mennyire gyorsan liberalizálódik az USA-ban a füvezés. New York államban árulni ugyan még nem szabad, de a nyilvános szívástól már nem lesz bajod. A zsúfoltabb helyeken rendre meg is csap a szag, a Times Square meg aztán be van füstölve esténként rendesen. Még varázslót is láttunk, aki egy ökölnyi füstölő gyeppel lazította az utca népét.
A napot aztán egy másik tetőbárban zártuk. A Flatironhoz közel van a 230 Fifth. A Bar 54-gyel ellentétben ez már tényleg egy tetőn van, nem csak a terasza nyitott, bár itt meg magas kerítést raktak körbe a szélén, azaz nem lehet csak kihajolni egy korláton a város fölé. A 230 Fifth erőssége, hogy lényegében bárhol ülsz itt le, úgy érzed, mintha a nyakadban lihegne az Empire State Building. Ennél közelebb a kupolájához már csak a saját kilátóján lehetsz, nem véletlen, hogy tíz bárban lőtt szelfiből kilencen szerepel a torony.
Patrik az első nap óta szívta vérünk, hogy mindenképp legyen egy óceánpartos nap, úgyhogy a kötelező programok terhétől megszabadulva a hétfő egy hosszú, kora reggeli metrózással indult Coney Island-re. Az állványt meg az 5D-t azért beraktuk a fürdőgatya mellé, hátha összejön valami jó strandéletes vágókép, de a szeptember közepe már nem áll valami jól a város legismertebb partjának. Eleve hétfő volt, egy vihart is várt New York, na meg ilyenkor már épp indul az off szezon, szóval nem a legjobb arcát kaptuk el a város évtizedek óta legfelkapottabb strandjának.
Van vidámabb látvány egy féléves pihenőre készülő strandnál. Ahogy a mólón unott arccal horgászókat kerülgetve lövik a láthatóan napsütésre öltözött, szelfire kényszermosolyt felvett turisták, az megadja az alaphangulatot. A parti homok már nem kap reggel simítást, a vízből kimosott szemetet se gyűjti össze senki, az a kevés helyi meg, aki valamiért itt üti el a szabadidejét, széldzsekiben keresgél a kevés még nyitott büfé között. Na, és itt készültünk mi csobbanni a fekete felhők alatt, az üvegszilánkos, hideg homokon át a huszonpár fokos óceánban.
Sikerült! Volt pár perc Coney Islanden, amikor elmondhattuk magunkról, hogy egyedül mi fürödtünk az egész strandon a Manhattan Beachtől a Surf Avenue-ig (Patrik videójában látni ebből egy keveset). Néztek is ránk, mint a bolondokra, pedig a vízben épp melegebb volt, mint kint. A visszaöltözés volt nehezebb feladat a hideg parti mosdók húgyos padlóján, lehetőleg úgy, hogy ne vigyünk magunkkal se gombát, se homokot a ruhánkban, de őrült csoda, sikerült. Búcsúzóul kajáltunk egyet a Nathan's-ben, aminél autentikusabb kaját nem is találhattunk volna, tekintve, hogy a hotdogjáról híres étteremlánc konkrétan innen, Coney Isladnről indult még 1916-ban. Hagymakarikában mondjuk nagyon gyengék, de a sajtos krumplijuk messze jobb volt mindegyiknél, amit a két hétben Manhattanben ettünk, és a hotdogjuk is rendben volt. Jó egy óra metrózás volt innen Dél-Manhattan. Hiába romlott hangulatgyilkosra az idő, nagyon hiányzott még a vágóképek közül a Szabadság-szobor.
Staten Islanden nem volt miért időzni, a Postcards miatt most nem sétáltunk ki az esőbe, az első Manhattanbe tartó komppal mentünk is vissza a szigetre. A visszaúton ugyanúgy a szobros oldalt állták végig az emberek, pedig a Governors Island is jól néz ki közelről, na meg a közeledő Brooklyn Bridge még ilyen szürke időben se gyenge látvány. Aztán miközben a komp lassan dokkolt a szigeten, elcsomagoltuk az állványt és ezzel szimbolikusan meg gyakorlatilag is vége lett a forgatásnak. A hurráérzést megint elmosta az eső, ami elől előbb vásárolgatásba menekültünk, aztán elsétáltunk a Broadway 368-ra, hátha elkapjuk kedvenc vloggerünket.
Casey rajongóval szelfizik. Egy ilyen képet reméltünk mi is
Casey Neistatról azt kell tudni, hogy amellett, hogy vlogstílusát másolja a fél YouTube, azon kevés vloggerek egyike, aki az infulencerkedést tudja ízléssel, hitelesen csinálni, nem csak egy pénzéhes, beszélő reklámfelület. Nem csoda, hogy stúdiója előtt mindig áll pár rajongója. Két srácot váltottunk, akik egy ideje már eredménytelenül ácsorogtak ott, és nekünk se volt nagy hitünk abban, hogy este hétkor elcsípjük egy szelfire az embert, akinek napi vlogjának fogyasztása bő egy éven át volt a napi rutinunk része. Álltunk úgy negyed órát a zárt ajtót és az üres stúdiót nézve, aztán célba vettük a legközelebbi metrómegállót és elköszöntünk Manhattantől.
Lent Casey még épülő üzlete, fölötte a kivilágított, üres stúdió
A hazaút napját rendesen elcseszte, hogy a Florence-hurrikán befenyítette egész New Yorkot. Ugyan kitombolta magát, mire ideáig felért, annyi erő maradt benne, hogy egy középdurva viharral áztassa a várost egész nap, így a bőröndbe pakolás lett a legjobb programunk a búcsúnapra. Izgalmat azért találtunk. Azaz az talált meg minket egy kábé két és fél méter hosszú, hengeralakú csomaggal, amit bevállaltunk plusz csomagként a szállásadónktól. Gabi nem egy erőszakos teremtés, a két hét minden napján a lelkünkre kötötte, hogy ha nekünk körülményes, nincs sértődés, ha mégsem visszük el. Valamiféle kihajtogatható tető volt lakókocsihoz egy pesti barátjának.
A nagy izgalomban elfelejtettük lefotózni a csomagot, de ez talán segít elképzelni
Már taxit rendelni se volt egyszerű. Vagyis Lyftet, ami olyan Uber-féle közösségi taxi, és New Yorkban mindkettőről igaz, hogy fehér sofőrt nem nagyon látsz ilyen autóban. Nekünk aztán semmi bajunk a multikultival, az viszont már nem esett jól, amikor egy angolul néma talán pakisztánival néztük egymást percekig: mi a szakadó esőben a járdán, kezünkben az autójánál alig rövidebb csomaggal, ő meg bent ült karját széttárva. Az app aztán pár perc múlva dobott egy másik autót, egy Chevy Suburbant. Abba már befértünk.
Munkában a válságstáb. Vadul megy a telefon Gabival, hogy akkor mi legyen
A reptéren aztán mi voltunk a látványosság, ahogy ezzel a giga oszloppal beálltunk a sorba. Mondogattam a srácoknak, hogy nem para, amíg csak az utasok néznek ránk értetlenkedve, akkor lesz baj, ha már a reptéri alkalmazottak is rácsodálkoznak. Csoszogtunk a British Airways-es sorban bőröndökkel együtt egy ideig, félméterenként pakolgattuk a plusz csomagot, aztán elértünk a check in pulthoz. Hamar kiderült, hogy nincs ebben semmi átlagos, amikor a srác közölte: ekkora csomagot még sosem látott. A javára szól, hogy nem hárított egyből, sőt, egy rövid körbekérdezés után azt mondta, Londonig el tud jutni a 747-es hasában a cucc, de az Airbus, ami onnan hoz majd Budapestre már nem tudja elhozni. Azaz lenne úgy két óránk az átszállás alatt intézni neki külön fuvart, vagy ott marad a Heathrow-n. Amíg kitaláltuk, mi legyen, megkértük, hagy hagyjuk náluk a csomagot, ők meg erre ok, de két óránk van, aztán kidobják. Nemzetközi reptereken hírhedten nem szeretnek kurva nagy csomagokat őrizni, pláne olyat nem, amit még csak átvilágítani se tudtak, mert három naív hülyegyerek a világ túlfeléről lerakta itt gyorsban. Éreztük mi is, hogy senkinek sem lesz ez így jó: pár telefon után bedobtuk egy taxiba, ami visszavitte Gabihoz.
Az utolsó dollárjainkat a reptéri váróban vertük el. Minden nagy reptéri duty free-ben találni jópofa kreténségeket a szuvenírek között. A JFK-n a trumpos kacatok az ügyeletesek. Trumpos csokiból, kekszből vagy ötféle volt, de ellenálltunk; amúgy is, a Trump-toronyban már telítődtünk ezzel a bolonddal.
A vihar még a nagy csomag-gate alatt lenyugodott, nem csúszott a boarding. Már készen álltunk egy újabb sokórás nyomorgásra, miközben sétáltunk végig a 747-es folyosóján, aztán a vártnál hamarabb elértük a helyünket. Sosem tudjuk meg miért, de valahogy átcsekkolt minket a British. Talán csak olvasták, mit írtunk az ideútról, mert a tudtunk nélkül átkerültünk fél szinttel a turista osztály fölé, ahol már nagy a lábtér, puha a szék és új a display. Na meg van welcome pezsgő. Keletre repülni mindig gyorsabb hála a fenti szeleknek, de nekünk most akkora hátszelünk volt, hogy 1100 km/h-val átsuhantunk az óceán felett, pedig ha valamikor, hát ezekben a fotelekben ekkora lábtérrel kibírtuk volna, hogy hosszú az út. London előtt azért parkolókörre tettek, ott elúszott még úgy fél óra, bár a Norwegian 5 óra 13 perces transzatlanti rekordjára amúgy sem voltunk veszéllyel.
Végre nem az alap turistán ülünk. Btw: ez itt az út utolsó közös képe
Londonból már csak egy gyors ugrás volt a hazaút, és gyorsan elment ez a két hét is azóta. Az egésznapos New York-járások egyre messzebb, maradt utánuk viszont pár száz gigányi nyersanyag, amin át kell rágnunk magunkat, ha már filmet csinálni mentünk ki. Erről szólnak majd a következő hetek.
Az út korábbi posztjai:
- 0. nap
- 1. nap
- 2-3. nap
- 4-5. nap
Óriási köszi az út egyetlen támogatójának, Bánfalvy Eszternek és Gabinak, hogy két hétig elviselt minket a lakásán!
