Egy produktív és bulis szombat után egy esős és álmos vasárnap lett a hétvége mérlege. Megnéztük Manhattan egyetlen magyar bárját és mentünk egy kört az esős Times Square-en.
A szombat lett a Keybaré, a 13. utca magyar bárjáé. Attila és Gyuszi viszik már tizenhat éve, el is mesélték az egész közös sztorijukat a debreceni kezdéstől Attila londoni báros évein és a kilencvenes években maffiák által szorongatott vidéki bárjukon át odáig, hogy New Yorkban kinyitották a Keybart. Náluk fogy a legtöbb Unicum az USA-ban, amiből lett is egy jó barátságuk a Zwack-családdal, de a törzsvendégeik közt is vannak nagy nevek. Hogy kik, azt sajnos elhomályosítja a forgatás utáni pálinkázás, de a memóriakártyákon ott van minden – jó anyag lesz ebből.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A vasárnap délelőttünk ráment a keybaros este kipihenésére, az eső is esett hajnal óta, hideg is lett, nem erőltettük túl a programot. Ilyenkor kell megcsinálni fedett helyeken a vágóképeket, be is céloztuk a Grand Central Terminalt. Idén ünneplik, hogy húsz éve a pályaudvar nagy restaurálásának, azóta szerencsére jól tartja magát. Nyilván sokat számít, hogy szét van kamerázva az egész, meg hogy jó ideje már nem lehet cigizni bent, de a lényeg, hogy vigyázva van rá és ez meglátszik. Nem véletlen, hogy pályaudvar létére az egyik legfelkapottabb látnivaló itt, amire sokak közt az Apple is rájött. Nekik nem elég, hogy ott vannak a Central Parknál, itt is befoglalták maguknak az egyik oldali teraszokat, amikért utolsó infók szerint 800 ezer dollárt fizet a cég évente az MTA-nek. A lényeg, hogy ezekkel a fényes márványokkal, a festett plafonnal és a minden irányból minden irányba mászkáló embertömeggel nagyon fotogén a hely, össze is videóztunk pár gigányi vágóképet.
Olvastunk már néhány X dolog, amit nem tudtál a Grand Central Terminalról-gyűjtést. Ezekben mindig a top1, hogy van itt egy nyilvános teniszpálya. Annyira nyilván nem nagy titok, hogy ne legyen ott még az információs táblákon is, merre kell menni érte, de hiába fordulnak meg a pályaudvaron százezer szám emberek minden nap, magányos utunk volt hozzá. Egy falba simuló sunyi lift visz oda, kiírás rajta semmi, viszont felvisz bárkit a negyedikig, ahol aztán tényleg ott a pálya. Épp nem játszottak rajta, beengedtek és körbe lehetett járni. Szürreális, ahogy az épület karakterét adó giga boltíves ablakok teteje itt a pálya széle, de ezen felül nyilván semmivel sem különb mint egy tornaterem, viszont legalább nem olcsó. Ha éjfélkor jössz, meg lehet úszni 70 dollárból egy órát, de nap közben 295 dollárig is felmehet a pályabérlés naptól függően.
A GTC után már nem úsztuk meg az esőt, ki kellett menni az utcára. A városi lét nem kis része a metrón telik, ami 0-24-ben, 365 napon át tök ugyanolyan, a manhattani utcáknak viszont sok arca tud lenni. Az esős például egész karakteres. A taxisok ilyenkor kaszálnak, tele is van velük a fényesre ázott aszfalt; a trafikokban a kirakatba egyből kikerülnek az esernyők, a sarkok meg a semmiből tele lesznek esernyőt áruló öregekkel. Valamiért ez a bácsik boltja, Manhattan közepén szinte csak hatvan pluszos feketék reagálnak erre az alkalmi piaci résre. Ja, és a hidegnek volt egy igazán jó hozadéka; olyat láttunk, amit nyáron nehéz: gőzölgő csatornafedeleket. De ami még ennél is jobb: gőzcsöveket gőzt okádva.
A Times Square népét sem hatotta meg az eső. Azt a sok embert, aki ilyenkor is képes volt ott elütni az idejét és lőni a szelfiket a ledfal hegyek között biztosan nem. Miután szétáztunk mi is és a technika is, benéztünk a Hard Rock Cafe-ba. Pár éve még az egész nyitva volt annak is, aki csak az emléktárgyakért jött, most a legérdekesebb kiállítási tárgyakhoz már csak akkor mehetsz oda, ha jegyet váltasz az étterembe. Érthető, hogy megunták a vendégek tányérja fölé hajolgató látogatótengert, csak kár, mert a Times Square szegényebb lett egy jó ingyenes látnivalóval. Újabb vágóképezés és átmelegedés a metróban, aztán vége lett ennek a napnak is.
Az út további posztjai:
- 0. nap
- 1. nap
- 2-3. nap
- 4-5. nap
