Nem véletlen, hogy eddig egyetlen beszámolónkban sem írtunk még magyarokkal kapcsolatos élményekről. Tizenegy napnyi kint létünk alatt ugyanis mindössze két alkalommal futottunk hazaiba – ebből egy nagyon rossz és egy jó élményünk született.
A legelején külön posztot szántunk annak, hogy elmondjuk, miért a British Airways-el utaztunk végig, bevállalva a kétszeri londoni átszállást. Ez ugye - többek közt - annyiban más, mint egy közvetlen Budapest–New York-járat, hogy itt maximum a csatlakozásig utazol magyarokkal, de azután már kevés eséllyel futsz honfitársba. Ha jól emlékszem, a londoni járaton úgy felesben voltunk az angolokkal, az átszállás után, a New York-i gépen viszont egy magyar szót sem hallottam, ahogy a határátlépésre várva sem. Aki a Delta vagy a United Airlines légitársaságok közvetlen járatával utazott a nyáron, biztosan mást tapasztalt.
New York-i gépen ülünk. Hahóó! Hol itt egy magyar?
New York hemzseg a - nagyrészt - 56 után kivándorolt magyaroktól és azok leszármazottaitól. Városnézés alatt persze mi ebből semmit sem vettünk észre, de ettől ők még ott vannak. Ha jól emlékszem, magyar szót is mindössze kétszer hallottunk Manhattanban, és szinte biztos, hogy turistáktól.
Brooklynban - két szinten is - magyarok laktak alattunk, de az ismerkedés velük kimerült a mindennapi két köszönésben. Sajnos ahogy mi, úgy ők sem kezdeményeztek és ez nagy hiba volt mindkét oldalról. Ennél azonban volt lejjebb is.
Az egyik napon kiegészült a szokásos lengyelbolti zsömlevásárló túránk egy zacskó prézli (zsemlemorzsa, vagy mi erre a magyar szó?) beszerzésével. Vennünk kellett a vacsorához, de fogalmunk sem volt, hogy lehet-e kapni egyáltalán, és ha igen, hogy nevezik itt, azt pedig főleg nem tudtuk, hogy miben árulják. Percek óta keresgéltünk a boltban, amikor kellemes női hangok ütötték meg a fülünket. Két, ötven körül járó nő beszélgetett egymással vásárlás közben magyarul. Ennél nagyobb mázlink nem is lehetne - gondoltuk, aztán ahogy azt kell, megszólítottuk őket.
Mi: Szép napot! Oh, mekkora szerencse, önök is magyarok – lelkendezünk az arcukba.
Ők: ......... – csak néznek, zavaró a csend.
Mi: Prézlit, vagyis zsemlemorzsát szeretnénk, de nem tudjuk van-e, és ha igen, hol. Tudnának segíteni?
Egyik a másiknak: Hagyd a fiúkat, megtalálják ők – majd elsétáltak, mintha csak ki akarnánk fosztani őket.
Nincsen valami nagy összetartás, na.
A sors valamiért végül mégis úgy intézte, hogy legyen egy pozitív emlékünk ezen a téren. Már a JFK-n voltunk - hazafelé jövet - és várakozási időben az ajándékboltokat jártuk. Valami barom szokás miatt egy terméken sem volt ár, így mindent meg kellett kérdezni az eladóktól. Tele volt már a tökünk a sok kérdezz-felelektől, és egy bögrén filozofálgattunk, amikor enyhe felvidéki akcentussal, magyar beszélgetést hallottunk. Mire megfordultunk már ők is rájöttek, hogy mi egy nyelvet beszélünk, és egy jóízű csevegésbe kezdtünk. Leginkább a londoni British Airways alkalmazottak sztrájkjáról beszéltünk, és együtt féltünk azon, hogy mi lesz London után. Ők Pozsonyba mentek tovább – reméljük nekik is minden könnyen ment végül.
A New York-i magyarságról bővebb információkat találsz honlapunk, az Irány New York Magyarok New Yorkban című menüpontja alatt.
