A huszadik század első felének munkakörülményei mellett egy több száz méter magas felhőkarcoló építőmunkásának lenni bátor és veszélyes feladat volt, amiért a mai napig csodálattal tekintünk arra az időszakra, New York építészetének legjelentősebb éveire.  

A GE Building építésén készült fotó, amelyen tizenegy munkás ül egy acélgerendán messze Manhattan utcaszintje fölött igen népszerű, szemben az azon évekből fennmaradt rengeteg egyéb fényképpel. Pedig acélvázon egyensúlyozó, vagy a magasban lógó munkásokról találni elég vérfagyasztó képet – itt van mindjárt kilenc!

A New York városképéből kimagasló felhőkarcolókat százmilliók névről ismerik. Milliók látják nap mint nap, de csak kevesen tudják, hogy milyen zugokat rejtenek ezek az óriási épületek.

A Chrysler Building bő nyolc évtizede áll a helyén, nagyobb változások nélkül. Végigállta a második világháborút, az Apollo–11 holdra szállását, a WTC tornyainak építését, majd ledöntését, a Sandy hurrikánt; túlélte Audrey Hepburnt, Ingrid Bergmant, Marlon Brandót, s ezalatt mindvégig New York látképének meghatározó tagja volt. Egy rövid ideig még a világ legmagasabb épülete is volt, de mára csak egy közismert, ámde hanyagolt felhőkarcoló maradt.

A városlakók legtöbbjének Sandy már csak egy halvány emlék, a művészeket azonban még sokáig inspirálja majd a tavaly októberi pusztító, gyilkos vihar.

Tegnap délután egy újabb művészeti alkotással gazdagodott DUMBO apró tere, a Pearl Street Triangle. A városnegyed közkedvelt pontja egy falécekből álló, szív alakú installációt kapott, amely nemrég még a Times Square-en állt.

A Photoshop és a művészet jó barátok. A képszerkesztő program sok lehetőséget rejt, amiket kihasználva egy kiváló fotós, mint Stephen Wilkes olyan remekműveket készíthet, mint a Day to Night sorozat.

Wilkes egy profi fotós, aki tucatnyi kiállítást tartott már New Yorkban az elmúlt évtizedben. Első jelentős munkája egy, az Ellis-sziget pusztuló épületeiről készült 1999-es sorozat volt, amely népszerűsége sokat segített abban, hogy a romos létesítmények helyreállítása kellő támogatást kapjon. Azóta több tematikus fotósorozatot készített már, néhányhoz Betlehemben és Kínában gyűjtött anyagot, egyik legutóbbi projektje, a Day to Night pedig részben újra New Yorkkal foglalkozik.

A time-lapse videók lényege, hogy művészien mutassák be az idő múlását. Egy nagyvárosban ehhez könnyű témát találni, s az utóbbi években rengeteg ilyen műalkotás született, köztük sok kiváló.

A nagyvárosi time-lapse videók általában a tömegek mozgását, az utak forgalmát, az utcák, épületek fényeit hangsúlyozzák, amivel az urbanizált élet egy művészi tükrét alkotják meg. New York az a város, ami sosem alszik – mondják róla –, ezért az egyik legjobb alapanyag egy ilyen videóhoz. Nem véletlen, hogy amatőrök és profik ezreit ihlette már meg, köztük ennek a három alkotásnak a készítőit. 

Március elsejétől nagy változások jönnek a New York-i metrózásban. Akik jártak kint tudják, hegyekben állnak az eldobált metrókártyák a hálózat teljes területén. Mi is többször tettük fel a kérdést magunknak, kinek éri meg ez a hatalmas pocsékolás? Úgy tűnik, végre az MTA is átgondolta a dolgot, és megpróbál véget vetni ennek, egy kis áremelés kíséretében. 

A halomban heverő metrókártyák sokakat megihlettek az évek során. 1993-as megjelenésük óta – kezdetben kék háttérrel – több száz milliót gyártottak belőlük. Létezésük óta először, március elsejétől magáért a kártyáért is fizetnünk kell, egy dollárt. Az összeg nem túl nagy, azonban ahhoz mégis elég, hogy naponta ne vásároljunk egy tucat kártyát feleslegesen. Miután elfogyott a kártyán lévő összeg, az automatákban újratölthetjük. Az újratöltés lehetősége eddig is adott volt, viszont kényelmesebb volt az új kártya kérése opciót választani, mint a régit elővenni a zsebünkből és visszadugni az automatába.  

Gyakori látvány a New York-i állomásokon