26-án volt 38 éve, hogy Manhattan új népi hőst avatott egy szakállas fiatal játékkészítő személyében. 1977. május 26-ának reggelén George Willig nekiindult a WTC déli tornyának, hogy a homlokzat réseibe mélyítve maga készítette eszközeivel felmásszon Manhattan tetejére. Azon a csütörtök délelőttön 3,5 óráig egy emberként izgult érte a város; kevéssel tíz után már a csúcsról nézte a lent összegyűlt tömeget.
Hosszú pangás és az Empire State Building negyvenéves egyeduralma után a hetvenes évekre végre új lendületet vett a felhőkarcoló-építészet. 1972-ben a Világkereskedelmi Központ (WTC) egy tornya lett a világ legnagyobbja, két év múlva pedig már Chicagóban volt a cím a Willis (akkor még Sears) Towernél. Az újfajta felhőkarcolók, új magasságok felkavarták az állóvizet és építészeti az rekord, mint olyan része lett a közbeszédnek. Ez a közhangulat pedig sokakat megihletett.
Willig mutatványa napján a WTC múltjában már két hősavatást volt. Az első hősre, Philippe Petitre semmiképp sem túlzás a jelző, a francia kötéltáncos olyat tett, amit még a Man on Wire című hibátlan dokumentumfilm elbeszéléseit hallgatva is beleborzong az ember. Petit hosszas tervezés és kockázatos előkészítés után érte el, hogy ő legyen az egyetlen ember a történelemben, aki drótkötélen végigsétál a WTC két tornya között. Illegálisan, biztosítás nélkül. Ezt követően olcsó kaszkadőr-mutatványnak tűnt Owen Quinn húzása, aki ’75 július 22-én ejtőernyőjével leugrott az északi torony tetejéről.
Willing itt még egyedül, rendőri felügyelet nélkül
Közel három évvel azután, hogy Petit nevét egész New York megismerte, George Willig készen állt, hogy megmássza a 110 emeletes déli tornyot. Az ekkor mindössze 27 éves queens-i srác szakmáját tekintve játékkészítő volt, erős kötődéssel a hegymászáshoz. ’77 május 26-ának reggelén a déli torony lábánál megkezdte 415 méteres útját a város tetejére. Nem volt biztosító kötele, nem volt kiépített pálya előtte, ahogy attól a pillanattól kezdve, hogy lábát elemelte a járdaszinttől közvetlen segítője sem. Maga készítette mászóeszközei voltak vele, amiket direkt úgy alakított, hogy a homlokzat illesztéseibe kapaszkodva végigmásszon velük a déli torony északkeleti sarkán. Egyszerű szerkezetek voltak, melyek ránehezedésre megkapaszkodtak, majd amikor George súlya lekerült róluk, kioldódtak. A működésüket ez a minden elemében kori felvétel szemlélteti.
George már magasan járt, amikor a rendőrök kiszúrták. Először csak egy zsaru volt, majd kettő, és hirtelen lettek vagy húszan – emlékezett vissza később öccse, Steve. Aztán elkezdtek kiabálni neki, hogy jöjjön le, meg hogy megöli magát. „Hé, te őrült, azonnal gyere le” ilyeneket mondtak. George egy pillanatra megállt, hátradőlt a hevederhámban és erős közhellyel élve, mégis alkalomhoz illően annyit válaszolt: csak egy út van, és az felfelé vezet.
A mászás előtti este nyugtalanul aludt, többször verejtékben ébredt, majd öt órakor egy kiadós reggeli után elindult. Szülei queens-i otthonában felvette öccsét, 6:20-kor értek a WTC-hez. Csütörtök volt, Dél-Manhattanben olyankor már nagy a pörgés. A két torony közti téren készítették elő az eszközöket. Később George elmesélte, hogy egy karbantartó arra sétált, amire rámosolyodott, és megpróbálta elterelni a figyelmét a felszereléséről. Valójában ekkorra már volt közvetlen tapasztalata a tornyok biztonsági személyzetével. Az elmúlt egy évben négy alkalommal járt ugyanitt. Késő este jött, hogy közelről is megnézhesse azt a szűk rést, ami több másikkal párhuzamosan fut végig az épületen, és amire az életét kell bíznia, ha meg akarja mászni a 415 méteres tornyot. Egyszer próbaképp fel is mászott pár métert, de egy biztonsági őr rajtakapta. Megúszta. Azt mondta, építészhallgató, aki egy biztonsági eszközt tesztel ablakmosóknak.
A dolgok igazán simán mentek a mászással azután, hogy elkezdte – mondta később Steve. A rendőrök rohangáltak fel-alá, mint a fejetlen csirkék. Senki sem tudta, mit kell tennie. Aztán jött egy fickó és azt mondta, mind le vagytok tartóztatva. Én, Jery (egy másik segítő) és Randy (George barátnője, aki csak a mászás kezdetére ért a helyszínre). Levittek a kikötői hatóság irodájába, ami az épületben volt. Percekkel később követte őket Ron Digiovanni, George barátja, aki csak akkor érkezett, mikorra George már a harmadik emeleten járt. Go, George, go! – kiabálta, ami elég volt ahhoz, hogy a rendőrök őt elvigyék.
Aztán ujjlenyomatot vettek tőlünk. Háromszor. Egyet a városnak, egyet az államnak és egyet az FBI-nak. Ezek után megbilincselték Jery-t és Ront, Randy-t és engem pedig egy székhez bilincseltek. Elég hamar kiderült, hogy én vagyok George testvére, és megkérdezték: George normális? Politikai céljai vannak? Kereskedelmi? Mondtam nekik, hogy épelméjű, nincs hátsó szándéka, a saját elégedettségére csinálja. Szóval ott ültünk, és idegesített, hogy nem látjuk mászni. Aztán egyszer bejött valaki, és mondta, hogy a 25. emeleten jár. Akkor már tudtuk, hogy nem kapják el.
Időközben hatalmas tömeg gyűlt a tornyok közti téren, és az épület fölött megjelentek a tévéstábok helikopterei. Lassacskán eljött az a pont, amikor a rendőrség érteni kezdte, hogy George tudja, mit csinál. Legalábbis a fejetlenség rendeződött, és az egyetlen bökkenő a hatvanadik emeleten érte George-ot. Ekkor egy állvány ereszkedett le fentről, rajta két rendőrrel. Egy a kikötői hatóságtól, egy öngyilkosokkal való kommunikációra szakosodott rendőr pedig a városiaktól. Tartott tőle, hogy akarata ellenére meg akarják menteni, ezért inkább elkerülte őket. Odébb csatolta magát egy másik illesztésbe, a rendőröktől távol, majd folytatta útját. A magabiztosságát látva a két rendőr felhagyott a kísérlettel, hogy letessékeljék. Kicsivel később egyikük még egy aláírást is kért tőle, amire George a következőt írta: A legjobbakat mászótársamnak. George Willig, 75. emelet. Innentől jó hangulatban kísérték végig a csúcsig. Viccelődtünk, beszélgettünk és kommentáltuk a látványt – mondta George.
Az út végig simán, váratlan veszélyek nélkül telt. George egyetlen problémája a illesztések apró szabálytalanságai voltak, ahol nem csúszott át könnyen a szerkezet, de erre is felkészült, és helyre ütögette a kisebb hibákat. 10:05-kor, bő három órával azután, hogy megkezdte a mászást, George átlépett az épület tetejének párkányán. Izgatottan, fáradtságot nem érezve első emberként megmászta a világ akkor tán legismertebb épületét. Azt mondta, a tetőről még hallotta a lent ünneplő tömeg hangját. Odafent rendőrök fogadták, gratuláltak neki. Volt, aki autogramot kért közülük, majd megbilincselték. Még a bilincs előtt felírta a nevét és a dátumot tetőre. (ezt később - talán e fotó kedvéért - megismételte) A felirat a torony 2001. szeptember 11-ei elpusztításáig ott maradt.
George-ból már a mászása alatt népi hős lett, és Dél-Manhattanban sokan máig emlékeznek a napra, amikor 38 éve népünnepélyt csinált egy csütörtökből. A mászásért három idézést kapott: egyet rendbontásért, egyet birtokháborításért és egyet az épület engedély nélküli megmászásáért. Az akció napján még arról volt szó, hogy a város 250 ezer dollárra perli majd az okozott felforgásért, de másnap találkozott Abraham Beame polgármesterrel, aki 1,1 dollárra csökkentette a büntetést – egy centre minden emeletért. Cserébe George megígérte, hogy sohasem fedi fel a mászási technika fontos trükkjeit, nehogy valaki utána próbálkozzon.
George bilincsben
Ha tetszett George Willig története, feltétlen olvasd el Philippe Petit, a kötéltáncos sztoriját is. Ha pedig csak egy dokumentumfilmet néznél meg egy őrültről, aki hőssé lett a WTC tornyain, a Man on Wire/Ember a magasban tényleg zseniális alkotás. George mászásáról sajnos még nem készült ilyen mérvű film, de nem késő: 66 éves, Wikipédia-oldala szerint Kaliforniában éli napjait.
