Mára eltűnt magyar éttermekről, az egykor aktív magyar negyedről osztotta meg emlékeit egy New York-i magyar orgona bál közönségével Varga Erzsébet. Erzsi visszaemlékezései közel visznek egy ma már nagyon távoli Yorkville-hez, ahol még a járdasziget is tudott magyarul. A folytatásban az ő teljes beszéde.

Mindannyiónknak megvan a maga kalandregénye, az enyém rettenetesen hosszú, ebből válogattam össze egy kis csokorra valót...

Amikor először érkeztem meg a JFK-re jó régen, se nyelvtudás, se városismeretem nem volt. Taxival mentem a megadott címre. Miután nem voltam eleresztve, kiválasztottam a legócskább taxit, annak mutattam meg a címet – gondoltam ez lesz a legolcsóbb, de tévedtem. Forró zivatar utáni nyári nap volt, patakokban folyt a víz rólam, a pára fojtogatott. Ugye ismerős ez az érzés? Molnár Ferenc nem is tudott hozzászokni a New York-i humidityhez és leköltözött Floridába. Hogy a történetemet folytassam, a sofőr hirtelen keresztül hajtott egy hatalmas pocsolyán, a víz mint egy szökőár szökkent föl a kocsi utasterébe, szépen kifehérített, nyári ruhám, tele lett Magyarországot formázó sártérképekkel. Fölhajtottam a gumiszőnyeget, hatalmas lyuk tátongott a kocsi alján. Még csak az kellene hogy kiessek és elveszítsen egy idegen városban, nagyon megijedtem. Bármennyire is szegény volt Magyarország, ilyen dolgok ott nem történtek velem.

Sűrű szitkozódások után megérkeztem a Little Hungary szívebe, a magyarok sugárútjára: a Kettes Avenue-ra. Barátnőm már várt, vad grafittik közül integetett ki vidáman. Én meg sohasem láttam grafittit, otthon akkor még egy se volt belőlük. Amott egy lábon járó karton doboz látványa rémített meg. - Úristen, hova kerültem! - kiáltással, furcsa gondolatokkal leptem át az újvilágba. Azután gyorsan hozzászoktam New York színeihez, furcsaságaihoz. Igaz, azóta sokat változott Yorkville arculata, előnyére természetesen.

– Éhes vagyok! - mondta barátnőm -menjünk el a templomba ebédelni! - Miután négy is volt a környéken a 69-es utcait ajánlotta, mert ott főztek a legjobban akkor. Nekem mindez újdonság volt, a templomba imádkozni szoktam járni. Mit lehet ott enni, inni? Mannát, rózsavizet, misebort? Beléptünk a zsúfolt alagsorba, ahol emberek vidáman lakmároztak, kanalazták a finom újházi tyúkhúslevest! Leültunk, egy hosszú asztalhoz, mellettem szlovákok ültek, hátam mögött szerbek, szemben velem meg nemetek ették vidáman a magyaros töltött káposztát. Egy kis Európai Unió gyűlt össze itt. Akkor meg az egész Yorkville odajárt enni, a maga nemzetiségi tarkaságával együtt. Majd megszólalt a zenekar, mert hát jó ebedhez szól a nóta, magyar módra. A velem szemben ülő nemet fiú, aki egyébként Willy Brandt Nyugat nemet kancellár testőre volt, abban az időben az ENSZ-ben nagyköveteskedett, felkért táncolni. Mert a templom itt nem csak étterem, hanem táncház, kulturális központ, kiállító terem, sőt, menedékház. is volt egyben. Ebben a pince helységben működött a Krencsey Mariann vezette Fészek club, budapesti mintára, sűrű, érdekes programokkal.

A fiatal Krencsey Mariann

Kijövetelem idején mozgalmas, látogatott kulturális élet volt mindegyik templomban. Poznan Béla tiszteletes úr, ma már püspök, olyan nyelv és tüdőt gyötrő verseket hadart el egy szuszra, hogy mindig azt hittem, most fog belefulladni. Poznan úr kezdeményezésere csodálatos versmondó kőr szerveződött, Dukasz Anna, Cinkota Mihály bátyám vezetésével. Megboldogult Cinkota Mihály bácsi, aki otthon szini akadémiát végzett, hatalmas verstudást halmozott fel. Ha feldobtunk egy versszakot magyarul, vagy akar angolul is, mert elfelejtettük a címét, íróját, ő folytatta, címestül, költőstül együtt. Soha életemben nem találkoztam meg ilyen villám memóriájú emberrel.

Visszafele betértünk a 78 utcán, az 1-es 2-es sugárút között lévő Rigó cukrászdába, ahol a híres Rigó Jancsi primás nagypapáról elnevezett csokoládé tortákat árulták. Maga az unoka szolgálta fel a csupa csoki Rigó Jancsit nekünk. Igazi autentikus étterem volt, hazai ízekkel. Hogy szerettem “fogyókúrázni” ott. Ahogy mentünk hazafelé, azt mondja a barátném, - Te, Erzsi, milyen a te arcod? - Hogyhogy? Rászállott a Rigó?- kérdezem furcsán. - Vastagon! -s nevettünk egyet. Abban az időben rengeteg magyar étterem, üzlet volt a Little Hungary-ban, Paprikás Weisznél mindent lehetett kapni, ami magyar, meg kokárdát is. Végig vonultunk a magyarok Sugárútján, mi másról, mint fiúkról, szerelemről beszélgettünk, én elég hangosan, bar nem voltam süket, akkor, gondolván Amerikában nem értik a magyart. Barátnőm rátette az úját a számra:- Pszt, halkan itt meg a járdaszigetek is magyarul beszélnek! Holnap az egész Szabad Európa tudni fogja, mi történt veled! - Az egész? - Bizony! Elgondolkoztam, Inkább lekapcsoltam magam.

Magyar éttermek siratójában a 75-s utcán lévő Red Tulipot sajnálom a legjobban. Két kitűnő vendéglátós tulajdonossal, Kovács Kázmérrel és Katival, tulipános székekkel, gyönyörű festményekkel és cimbalmos cigány zenével. A Magyarországról idelátogató művészek, politikusok, híres emberek mind ott kötöttek ki, hajnalig tartó mulatozásig. Konyhájuk felejthetetlen volt. Azután az Evában ki más szolgált fel minket, mint a nagy kedvencem, Zorán Stevanovits fia, a Zoli. Meg egy éttermes storyt szeretnek megosztani veletek: az André cukrászdában egyszer Pataki kormányzóval szorongtunk egymás mellett, a terem szűkösségéből adódóan majdnem összeért a lábunk, miközben mákos rétesben nyúltunk el, mákszemes fogakkal bocsánat kérően mosolyogtunk egymásra.

Oh, el ne felejtsem, a Cserei Erzsi vezette Magyar színházat, ahol szerepeltem valamikor. Jól eső érzés volt híres színészekkel egy plakáton megjelenni. Erzsi 27 évig csinálta a színházat töretlen hittel, sok hírességet látott vendégül, mint Bíró Esztert, Csongrádi Katát, Cserhalmi Györgyöt... és még sorolhatnám a neveket. Csak úgy tobzódnak az emlékek körülötte. AZ angyalok legyenek vele. Sokan Áldoztak az amerikai magyar kultúra oltárán, felsorolni hét nap se lenne elég, Györffy Gabi honlapját, a www.gimagine.com-t ajánlom figyelmetekbe, ha emlékezni akartok, ahol ezek az események szépen rögzítve vannak. Sokan vagyunk itt New York-i magyaremlék-görgetők Bollock Barbarával együtt. Elnézést kérek azoktól, akiket idő hiányában kihagytam. Anyanyelvünkben tobzódtunk akkor! Gazdag, sokak által látogatott időszak volt ez!

Azután a magyarok sugárútján egyre drágultak az üzletek bérleti díjai, tünedeztek, napról napra fogytak. Az olcsó vagon lakások árai egekbe szöktek. Az újdonsült emigránsok, külterületekre szóródtak szét. Megélhetési, beilleszkedési küzdelmeik között egyre kevesebbet jöttek a rendezvényekre. Összement a magyar negyed, szemünk láttára csökkentek a szeretett emlékfoltok. Egyre morzsolódtunk, átvettük a metropolisz rohanó tempóját, nem jut idő egymásra. A 60-as 70-es években New Yorkban élt Kutas Erzsébet költő, így ír erről az érzésről. Befejezésül hallgassatok szeretettel az ő verset.

Kutasi Erzsébet, De szép is volna.....
.....ha mind összejönne,
egy órára vagy örökre,
a sok magyar. De szép lehetne...
ha mind egy dalt énekelne.
Távol ősi földtől hazától,
kik lettunk egy anyától,
úgy hajlanánk egy ütemre,
ahogy a buza, rozs, pipacs
árvalányhaj.. s amit üzen
megértenénk! Ez lenne a szép!
ha nem figyelnénk soha arra,
hogy nadrágos úr, vagy paraszt

kétkezi munkás tanulatlan,
szót keresnénk, mint magyarral.
Ha katona, tiszt háborút járta,
vagy régen szakadt el,
a világot más szemmel latja,
mint ki végig csinálta
a megalkuvás otthon éveit,
Hisz együtt fizetjük az árát
hullanak szerte kincseink!
de egyek azok becsülettel
hazánk igazat hirdetik!

... de szép is volna,
ha nem lenne gát közöttünk,
a rang, a vagyon nagyravágyas,
hisz mind csak méltó hiúság,
de ha egyszer összejönnénk,
kiknek egyet zeng a nóta...
Hogyha egyet zengne,
jaj, de szép is volna...

Kutas Erzsébet New York-os verseit ajánlom a figyelmetekbe, magatokra ismerhettek benne.

Ha érdekel, milyen nyomot hagytak New Yorkban a magyar bevándorlók, érdekes infókat találsz a témáról honlapunk, az iranynewyork.hu Magyarok New Yorkban című fejezetében.