Ha arról kérdeztek az elmúlt egy hétben, milyen volt a New York Marathon, röviden annyit mondtam mindig, hogy életem legnagyobb sportélménye. Mert ez a látszat ellenére nemcsak egy futóverseny, az én esetemben pedig még több is volt ennél!
Jómagam öt évvel ezelőtt, húszévesen jutottam ki először New York-ba, egy gyerektáborban dolgoztam egy nyarat, majd utána két hetet tölthettem teljesen szabadon a Nagy Almában. Elképesztő élmény volt, hogy minden sarkon, minden utcában történik valami a városban, hogy mennyire sokszínű! Rabul ejtett az a zsongás és elhatároztam, hogy visszatérek oda, majd hazafelé a kezembe nyomtak a reptéren egy szórólapot a maratonról, és már meg is volt az indíték! Három-négy évet, munkalehetőségekhez képest készültem a maratoni futásra tudatosan, és volt akkora szerencsém, hogy 2012-ben első jelentkezésre kisorsoltak az indulók közé. Ehelyütt nem részletezném, hogyan lehet az 50 ezer futó közé bekerülni, a lényeg, hogy van, akit sorsolnak, van, aki időeredménnyel automatikusan bejut, és van, aki jótékonysági felajánlással megveheti az indulást, de ha futott már korábban kilenc New York-i szervezésű, bármilyen távú versenyen és egyen önkénteskedett, szintén automatikus indulóvá válhat.
Aztán 2012 kicsit másképp alakult, hiszen jött Sandy… A hurrikán a maraton előtt egy héttel csapott le a városra, és én sokszori járattörlések ellenére is kiutaztam pénteken a vasárnapi maratonra, hiszen arról szóltak a hírek, hogy éppen az újjáépítés és összefogás jelszavai alatt megtartják a versenyt. Aztán ez megváltozott, apró szépséghiba, hogy én akkor épp a levegőben voltam odafelé, így esélyem sem volt már visszafordulni, így a JFK-n a beengedésnél egy fejem felett lévő tévéből tudtam meg a hírt: elmarad a maraton. Életre szóló élmény marad, ahogy este 11-kor még két órát vártam egy taxira, hogy bevigyen a városba, akkora káosz volt a lezárások, és benzinhiány miatt, de már akkor tudtam, hogy ide vissza kell jönni.
Vissza, mert tudtam, hogy New York nem ilyen. New York-nak van az az arca, amit én nagyon fiatalon láttam, és nem a hurrikántól sebzett arca az igazi. Ebben a városban mindennek és mindenkinek megvan a saját története – szoktam mondani. Jóllehet, ez minden városra igaz, New York-ra azért igaz hatványozottan, mert ide mindenki valahonnét jött, és valahová tart benne. Nincs állandóság, folyamatos a változás, mindenki hozza magával a máshonnan kapott életfelfogását. Ami itt nagyrészt megváltozik benne, hiszen ezt a zsongást el kell viselni. Míg mások a természetben tudnak kikapcsolni, a nagyvárosi embernek éppen, hogy a rengeteg ingerrel szemben kell immunisnak maradnia, nehogy felőrölje. Teljesen abszurd dolog, de legalábbis nekem New York-ban az a felüdülés, amikor a tömegben csak egy pontként mozogva, az agyamat kikapcsolva vegyülök, sodródok, és még így is élmények tucatja ér nap, mint nap. Itt jó nem VALAKINEK lenni, hanem csak egy cseppnek a tengerben. Mint a maratoni tömegben…
Idén újra neveztem, újra felkészültem, és újra kiutaztam a versenyre, de a repülőn találkoztam olyan magyarokkal, akik szintén csak a versenyre utaztak. Utólag azt gondolom, ez egy jel volt, hiszen korábbi utazásaim során még nem találkoztam magyarokkal New York-ban. Most viszont velük léteztem, és ettől marad igazán emlékezetes ez az idei út. Hiszen tudni kell, hogy a helyi maratonnak van egy tévé által is közvetített megnyitója, ahol a kiválasztott futók saját országuk zászlaja alatt felvonulnak. És ez idén a magyarok nagy egymásra találása volt. Személy szerint én életemben először éreztem nyugodtságot amiatt, mert olyan emberek voltak körülöttem, akik onnan jöttek, ahonnét én, és azért, amiért én: sportolóként lefutni a maratont. Az élén ennek, a blog olvasói számára már ismert, Varga Dani járt, aki egyfelől már jóval a verseny előtt interneten összegyűjtötte egy táborba a magyar indulók nagy részét, majd a már-már legendássá váló palacsinta party-jára is meghívott bennünket (állítása szerint mosolyát és a palacsinta receptet anyukájának köszönheti J ). De kiemelhetem Snow Andreát vagy Gamplett Gábort is, akik gyermek alapítványok színeiben futottak, Újhelyi Tamást, akit már-már grandiózus szurkolótábor (két barát) is elkísért, vagy Miklósa Erikát, Kossuth-díjas operaénekesnőnket, aki hozzám hasonlóan élete első maratonjára készült (és ő is azért, mert a tavalyit elmosta Sandy). Annyira összekovácsolódtunk, hogy nagy örömünkben kétszer is felvonultunk a megnyitón, egyszer önállóan, egyszer pedig beálltunk a Team USA végére, poénból, plusz egy tagállamnak. Másnap már ismerősként köszöntöttük egymást a híres palacsinta party-n, ahol Kovács Kokó István, olimpiai bajnok bokszolónk, és futótársai is megjelentek, és rengeteg hasznos információt cseréltünk a vasárnapi futással kapcsolatban. Ahová egyébként szintén együtt mentünk, ami különös töltetet adott a rajtnak, mert azt gondolom, kevés ennyire spontán, és összetartó magyar társaság képes létrejönni manapság.
És akkor a MARATON. Aki a jövőben New York Marathon-ra akar menni, annak több tényezővel is számolnia kell. A rajt nem 9-kor van, hanem az előzetesen várt időeredményed alapján beosztott rajtzónában 9.30, 10.00, 10.30, 11.00 sávokban. Ám a Staten Island-i rajthoz a komp 6 és 9 között indul, amihez előtte már a táplálkozás miatt is 4-5 felé fel kell kelni. Ezzel azt akarom mondani, hogy nagyon precíz és tudatos készülést igényel a futást megelőző pár óra is, mert ha hozzávesszük magát a futást, akkor ez bizony egy egész napos program. Én korábban még sosem jártam Staten Island-en, meglepő volt számomra a komp mérete, ami odament, és a százasával (!) sorakozó, versenyzőket a rajthoz szállító buszok garmadája. A rajtzóna pedig már inkább hasonlított egy óriási hippifesztiválhoz az eldobált ruhák miatt, mintsem sporteseményhez, de hamar meg lehet szokni. Azt már kevésbé, hogy itt is tízperceket kell sorba állni a mobil WC-khez, mert akárhogy is számoljuk, 50 emberre jutott kb. egy. Aztán a rajzónákat másodpercre pontosan zárják, előrefelé nem lehet menni, csak hátrafelé, de az újabb didergést, és várakozást jelent. De amikor sorra kerül az ember! Sorrendben meghallgatja a startban az Amerikai himnuszt, az ágyúdörrenést, majd a Sinatra-örökzöld New York, New York-ot hatalmas ováció közepette, és talán még el is morzsol pár könnycseppet, hogy ott lehet! Megéri, határozottan!
Egyből átfutni a Verazzano-hídon már kevésbé, hiszen rögtön jön egy pofon a táv elején ezzel az emelkedővel, ahol még a tengeröbölt elérő szél is hátráltató, de ami utána jön a következő 15 kilométeren, szavakkal nehezen átadható. Brooklyn-ban és még Queens-ben is 50 méterenként zenéltek az emberek! Az hagyján, hogy az útvonal mentén végig tömött sorokban álltak a kordonok mögött az emberek és tapsoltak (először volt végig kordon a bostoni merénylet miatti biztonsági intézkedések okán), vagy viccesebbnél viccesebb táblát tartottak fel (visszatérő volt, hogy Sör vár titeket a célban!, vagy hogy a Futók jobbak az ágyban!), de ezen a részen még érezted az előbbi zenekar ütemeit, de már hallottad a következő sarkon álló DJ slágerét, ha őt is elhagytad, pedig már gospel kórus énekelt az arcodba. Ilyen környezetben élmény volt futni. És itt kell önkontrollt gyakorolni, hogy ez a hangulat ne vigyen el, mert engem például elvitt, és sokat kiadtam magamból a táv elején, amit nem kellett volna. Nem, mert nagyjából a táv közepén jött a Queensborough-híd, ami olyan sunyin emelkedett, hogy ott speciel az én lábaim kikészültek, és a mindenki által legnagyobb élményként emlegetett részre alig maradt erőm. Ez pedig az a rész, ahol a mezőny a hídról rákanyarodik már Manhattanben a 1st Avenue-ra, és tart északnak. Itt egy órán keresztül folyamatos hangorkánban futunk, több millió szurkoló között, nyílegyenesen. Itt mindenki szupersztárnak hiheti magát, mert ha becsukja a szemét, azt képzelheti, ez mind neki szól. Én becsuktam, és az ott mind nekem szólt. Ilyen helyen, bármennyire is fáradt az ember, képtelen feladni a versenyt (ha csak nem sérül meg), mert a tömeg „beviszi” a célba. Én megálltam párszor nyújtani, de máris jöttek az út mellől lányok, és rámszóltak, hogy „Hey runner, you are our hero, go on”, azaz Kedves ismeretlen futó, te vagy a mi hősünk, folytasd. Volt, hogy kaptam tőlük egy banánt is útravalónak. Ez budapesti futóversenyekhez szokott fejjel felfoghatatlan élmény…
És a befutó is a Central Parkban! Másodpercenként 15-20 ember esik be egymás mellett a célba, sikítva, ujjongva, a már naplementében játszó kulisszák között. aztán elkészülnek az első képek a győztesekről, mert itt mindenki győztes, majd még tekereg a tömeg műanyagnarancssárga ponchoba bugyolálva, amíg átveszi a csomagját, és az első utcán kitéved a parkból, és metróval hazamegy. Itt sem ér véget a maraton-élmény, mert mind a metrón, mind az utcán megtapsolják az embert vadidegenek, ha látják a nyakában az emlékérmet. Engem konkrétan egy japán turista csoport a hotelem előtt körbefotózott és csoportképet készítettek velem, jóllehet akkor este már nem feltétlenül az orromon át vettem a levegőt a fáradtságtól… De természetesen a „magyar vacsorára” elmentem, mert itt újra találkoztunk azokkal, akikkel együtt vágtunk neki a távnak. Gábor itt mesélte el, hogy 3:09-et futott, hogy Erika végig mosollyal az arcán teljesítette a távot, hogy Tamás egyéni csúcsot ment, vagy hogy Andrea végül mögülem indulva megelőzött engem! Aztán végül tényleg elbúcsúztunk egymástól, mostmár mint barátoktól, hiszen összeköt bennünket egy közös élmény: együtt, egyidőben lettünk New York-i maratonfutók! Ha ez sokaknak belterjesnek hat, remélem, nekik is lesz hasonló élményük, amit egy ilyen véletlenül (?) összejött csoporttal élhetnek át!
A maraton utáni napon meghatározó emlékem, hogy a szállómban lajhár- és koala-mozgást ötvözve próbáltam a korlátba kapaszkodva lejutni a lépcsőn, mert annyira fájt a térdem és a combom, hogy alig bírtam hajlítani. Reggelihez menet a lépcső alján észrevettem egy olasz fiút, aki ugyanígy próbált feljutni. Nem találkoztunk korábban, de ahogy egymásra néztünk, elröhögtük magunkat, mindketten tudtuk, hol járt tegnap a másik. Egyébként vicces volt, mert hétfőn az egész város kicsit lelassult, lépten-nyomon furcsán járó embereket látott a szemem. Aztán a magyar fiúkkal teljesen véletlenül hokimeccsen futottam még össze, míg Gáborékkal egy gépen utaztam vissza Budapestre. Ez így volt kerek, ez így volt szép: így futottuk le 2013-ban a New York Marathont.
Tóth Bálint, az MTVA sportriportere
Még több kép, videó, és élmény Bálint futóoldalán a Facebook-on:
