Újabb beszámolót kaptunk, ezúttal egy húsz évvel korábbi útról olvashattok. Ilonát 1993-ban ragadta magával a város, amikor kint élő testvérénél járt.

1993 nyarán váratlan telefonhívást kaptam testvéremtől, aki akkor már évek óta New York-ban élt. Természetesen a telefonhívás a szomszédhoz érkezett, akinek a házunkban az egyetlen telefonja volt(sic!), akkor a 90-es években. Testvérem hívott, hogy szeretné, ha kijönnék hozzájuk egy pár napra látogatóba és a hivatalos papírok intézéséhez küldi is postafordultával a meghívó levelet és a repülőjegyre a költségeket. A hír teljesen váratlanul ért, hiszen jóformán a szocialista országok kivételével soha nem jártam külföldön (saját érdekemben nem kaptam útlevelet!). Természetesen azonnal igent mondtam és ezzel az igennel a lelkembe-szívembe beleült a feszültséggel teli várakozás és izgalom.

Egy hét múlva megérkezett a meghívó levél és elindultam a vízumbeszerzés rögös útján. A követség előtt már jókora tömeg verődött össze és az emberek,hogy unalmukat elűzzék, rémesebbnél rémesebb történeteket meséltek a vízumelutasításokról. A sor lassan haladt, talán félmétereket araszoltunk előre. Én a sor közepén álltam és a sor vége már nem is látszódott. Aztán láss csodát, ott voltam a remény, illetve a követség kapujában és megnyílt előttem az ajtó. A kért iratokat beadtam és reményekkel telve távoztam. A megadott időpontban az útlevelemet átvehettem, benne a 10 évre szóló amerikai vízummal. Most már csak a repülőjegy intézése következett, a részemre átutalt dollárt az American Expressz belvárosi irodájában vehettem át, forintban. 1993-ban nem volt közvetlen járat Budapest-New York között (szerk.: sajnos már ma sincs), így az Alitalia járatával indultam el, Rómában utasokat vettünk fel, nem kellett kiszállni.

A járatunk Newark repülőterére érkezett New Jersey-be, ahol már testvérem és sógornőm várt. A repülőút – életem első repülőútja – csodálatos volt, számomra minden újdonság volt, áhítattal néztem ki a parányi ablakon, ahol a fehér felhőpamacsok között lavíroztunk. Kimondhatatlan érzés volt tudni, hogy a hatalmas óceán felett repülünk, alattunk a roppant víztömeg és hat órán keresztül csak a víz, víz, víz! A megérkezés után röviddel már a bőröndjeimért mehettem és pár perc múlva az Újvilág földjére léptem.

New Jersey-ből az út érdekes volt, hiszen az autóval a Lincoln alagúton keresztül elsőként pillanthattam meg Manhattan felhőkarcolóit és a Szabadság-szobrot. Manhattan a napfényes arcát mutatta nekem, a késő őszi napsütésben szikráztak a kirakatok portáljai és a felhőkarcolók ablakai. Az indián nyár mindig gyönyörű New York-ban, de most mintha a természet is kedvezni akart volna nekem, szinte tavaszias szellő fújdogált és hét ágra sütött a nap. Az emberek könnyű ruhákban sétáltak, mintha nem is október vége lenne. Az utunkat a Queens-be vezető hídon folytattuk, az ipartelepeket elhagyva a Queens Blvd.-on haladtunk tovább Jamaica Estate városrész felé, ahol testvéremék laktak. A Hillside Avenue-n a hétvégi forgalomban araszoltunk és pár perc múlva már a ház előtt parkoltunk. A ház a városrész egyik legszebb épülete, kívül-belül elegáns, a lobby-ban doorman fogad. A kölcsönös bemutatkozás után (ez fontos, hogy majd ha egyedül kószálok, akkor beengedjenek) végre felmegyünk  a lakásba, ahol kis unokahúgom és a család kedves cicája, Rusty fogad. Még egy kicsit kótyagos vagyok az utazástól, a lehetőségtől és talán most ébredek rá, hogy valóban New York-ban vagyok!

Háromhetes tartózkodásom alatt csodás napok követték egymást: végtelen séták Manhattanban, a Central Park, a Fifth Avenue, a Guggenheim Múzeum, a MOMA, rokonlátogatások Long Island-en, és a számomra felejthetetlen Halloween! Lépésről lépésre fedeztem fel a várost és nem tudtam betelni a látnivalókkal. A „for sale” a Macy’s-ben, a Victoria’s Secret-ben, és életem első karaokee-ja egy japán étteremben!

A szabadság hamar eltelt, lassan közeledett a hazautazás ideje. A visszautazás napján szakadt az eső és az utakon hatalmas dugók keletkeztek. New Jersey felé csak lépésben haladt a kocsisor és lassan tudatára ébredtünk, hogy nem fogjuk elérni a repülőjáratomat! Úgyis lett: lekéstem az Alitalia római járatát!

Valahogy nem éreztem csalódást, sőt, mintha megkönnyebbültem volna: még egy nap New York-ban! Sógornőm mosolyogva jegyezte meg: esik az eső, sirat a város! Lekésted a gépet, a város azt akarja, hogy visszagyere!

Igen, igen, ezt már most megígérhetem – mondtam. Éreztem, hogy egy életre megfogott a város, a Nagy Alma, az a város, amelyik soha nem alszik!

Megj.: A képek – az első kivételével – egy Ilona későbbi útján készültek.

További olvasóktól kapott New York-i beszámolókat találsz egy helyre gyűjtve ezen a linken.