Lassan mozog a kamera, egy keskeny manhattani utcát csak kevés fény világít meg. Egy sárga taxi gördül be lassan a képbe, megáll, utasa gyors léptekkel távolodik, mielőtt végleg elveszne az utcán terjengő fehér, füstszerű anyagban – ami látszólag a csatornából tódul kifele, meglepően gyorsan.
Számos New Yorkban játszodó film használja díszletként a gőzölgő csatornákat, függetlenül attól, hogy a gőznek egy romantikus jelenetet kell még eufórikusabbá tennie – ahogy egy szerelmes pár nevetve keresztüllibben rajta – vagy egy kihalt utcán kell a késelő gyilkost rejtegetnie az utolsó pillanatig. De honnan is jön ez gőz? Ha most lépnél ki, még ne tedd, a válasz meglepőbb, mint gondolnád.
Bármerre is járunk a világon, mindenhol találhatunk gőzölgő csatornákat. A hidegebb hónapokban különösen könnyű, hiszen az alacsony hőmérséklet hatására, a csatornákban párolgó melegebb szennyvíz látható lesz, akárcsak a lehellet. Ez azonban egy fáradt, lassú kipárolgás, maximum a szél korbácsolhatja valamivel hevesebbre. Manhattanben azonban jellemzően nem ilyennel találkozik az ember: sokszor olyan sebesen áramlik ki a rejtélyes anyag, hogy műanyag kéményeket tolnak az aknafedők fölé annak elvezetésére. Ekkora energia nem származhat párolgásból. Akkor vajon honnan?
A kiterjedt manhattani gőzhálózatból.
A hálózat
Manhattan utcái alatt hatalmas a káosz. Sok ezer kilométernyi gőz-, víz-, gáz- és villanyvezetéknek kell a tér minden irányába helyet találni, a metró- és szervizalagutak kusza hálózata mellett. Hely már nem sok van, de az infrastruktúra fejlődésével egyre több mindent kellett a föld alá száműzni. Napjainkban a gőzhálózat teljes hossza eléri a 160 kilométert, a Battery Parktól a 96., illetve a 89. utcáig nyúlik el, attól függően, hogy Manhattan nyugati vagy keleti oldalát vesszük figyelembe. Kiterjedése sem véletlen: elsődleges szerepe a magas épületek fűtése a hideg, téli hónapokban. Az említett utcák felett azonban elvékonyodik a felhőkarcolóknak életteret biztosító vastag alapkőzet, nem véletlen, hogy a 100. utca magasságában már nem találunk igazán magas épületeket. Ezen monstrumok hiánya miatt, anyagilag nem éri meg a rendszer határait északabbra tolni.
Az egységnyi fő-gőzvezeték hosszra jutó előfizetők száma értelemszerűen egy felhőkarcoló esetén jóval magasabb, mint egy több száz méter hosszú utcán, ahol csak néhányan csatlakoznak rá a hálózatra. Azonban egy ilyen jó energiahordozót vétek lenne csak erre használni. Nem is teszik: fűtés mellett klimatizálásra, tisztításra, kórházakban és laborokban sterilizálásra is használják. Sőt, a lecsapódott kondenzvizet sok helyen visszavezetik a járdák alatt kialakított csőrendszerekbe, amivel télen leolvasztják a járdákra a ráfagyott csapadékot.
A földalatti káosz
Története
A 19. század második felére a gőz már több, mint 100 éve állt munkában, az ipari forradalom is a végét járta. A gőzmozdonytól az úthengeren át már szinte mindenhol használták. Jelenléte mindenki számára természetes volt, akárcsak ma a villamos energiáé. Volt, aki azonban úgy gondolta, pályafutása itt még nem ér véget. Birdsill Holly, James Watt meg nem valósult tervein felbuzdulva először a saját lakásában oldotta meg a gőzzel való fűtést, később pedig lakóhelyének nagy részén, a New York állambeli Lockportban is. Holly-t előreszeretettel hívják a mai napig a gőzfűtés atyjának. 1877-ben megalapította a Holly Steam Combination Companyt, és 1882-re már 50 technikai újítást is szabadalmaztatott; rendszerét országszerte előszeretettel használták kisebb városok fűtésére.
Steam pumping Engine
Ekkoriban még egy Manhattan méretű városnegyed fűtése teljesen elképzelhetetlennek tűnt. Az emberiség történelmében azonban mindig voltak, akik nagyot mertek álmodni. Wallace C. Andrews eltökélt célja lett a probléma megoldása. Már 1879-ben elkezdte ötvözni Holly ötleteit az akkor még szintén gyerekcipőben járó Steam Heating and Power Company of New York megoldásaival. Manhattan lakossága nagy lelkesedéssel fogadta az ötletet, ugyanis már ekkor nagyon rossz minőségű volt a levegő a városban. Kitartó munkájának meg is lett a gyümölcse: 1881-re már be is fejeződött az újonnan alakult New York Steam Company első gőzfejlesztő üzemének építése és a hozzá tartozó infrastruktúra kiépítése.
1882. március 3-án élesben fűtötték fel kemencéket, és elégítették ki első ügyfelük, a United Bank igényeit a Wall Street sarkán. Az év végére 62, 1886-ra már 350-nél is több fogyasztójuk volt. Lassan megkezdődhetett a terjeszkedés észak felé. A hálózat jelesre vizsgázott az 1888-as nagy havazás alatt is.
Az igazán nagy fejlesztések a 20. század elején következtek, amiket sajnos a merész álmodó, Wallace Andrews már nem élhetett meg: 1899. április 7-én egy háztűzben családjával együtt életét vesztette.
Érdekességek napjainkból
1954. március 8-án a Con Edison felvásárolta a New York Steam Companyt, és azóta is az ő tulajdonukban áll Manhattan teljes gőzhálózata. A Con Edisonról tudni kell, hogy a mai napig ők az Egyesült Államok legnagyobb energiaszolgáltató cége. Profitjuk nagy részét villamosenergia és gáz értékesítéséből nyerik. Bár klimatizálásra nyáron is használják, a gőz szezonális biznisz, így nem meglepő, hogy bevételüknek csupán 7%-a származik belőle. Jelenleg 100 000 lakás és üzlet használja Manhattanben.
Az 1881-ben épült első gőzfejlesztő üzemet még hat másik követte. Öt Manhattanben, egy-egy pedig Queensben és Brooklynban található. Három nem tisztán a gőzhálózatra termel, hanem klasszikus értelemben vett erőművek is: a gőzzel először a turbinát hajtják meg, amivel villamos energiát termelnek, és csak a felesleges gőzt engedik be a hálózatba. Az üzemekről általánosságban elmondhatók, hogy tüzelőanyagnak gázt vagy ásványi olajat használnak. Egy hideg téli napon, a hét üzemben, óránként 4500 tonna vizet fűtenek fel 550 Celsius fokos hőmérsékletre, ami a hálózatba kerülve 10 atmoszféra nyomáson már 180 Celsius fokos gőz formájában, 120 kilométerórás sebességgel járja be a 168 km hosszú hálózatot, hogy az egyre szűkülő csöveken keresztül végül valakinek a lakását vagy irodáját melegítse. A célra a város vizét használják, amit először még meg is kell tisztítani a szennyeződésektől. A New York-i egy “egyátfolyású” rendszer, azaz a lecsapódott kondenzvizet nem vezetik vissza az üzemekbe újraforralásra, hanem beengedik a csatornákba.
A fővezetékátmérők 60 és 90 centiméter között változnak, és átlagosan 1-5 méter mélyen találhatóak a felszín alatt. Kivétel a Park Avenue, ahol 10 méternél is mélyebben fekszenek a Metro-North alagútjai miatt. Többségük acél, de még sok kilométer maradt az eredeti vascsövekből is, amiknél ráadásul azbesztet használtak külső szigetelés gyanánt. Az azbeszt rákkeltő anyag, a 21. századra az ipar le is vette róla kezét, és új, korszerűbb anyagok után nézett. Amíg érintetlenek maradnak ezek a csövek, nincs is velük semmi probléma, azonban balesetek mindig történnek.
Balesetek
A rendszerben uralkodó magas nyomás ellenére viszonylag biztonságosnak mondható. Az elmúlt évtizedekben 2-3 nagyobb balesettől volt hangos a sajtó. Utoljára 2007. július 18-án nyílt meg a föld a 41. utca és a Lexington Avenue kereszteződésében. Egy 51 éves nő szívinfarktusban halt meg, negyvenhárman könnyebben, ketten pedig súlyosan sérültek meg a balesetben. A baleset okának megértéséhez kicsit részletesebben bele kell mennünk, hogy milyen viszonyok uralkodnak a csövekben.
Egy telített gőzös rendszerben, mint a manhattani is, mindig van valamennyi víz a csövekben. Jelenléte több okból kifolyólag is káros: erodálja a csöveket, és a nagy sebességgel száguldó vízcseppek zajossá teszik a rendszert, ahogy nekicsapódnak a csövek falának. A hálózatot ezért úgy kell kialakítani, hogy ez a felesleges víz mindig saját magától ki tudjon folyni a rendszerből. Egy ideiglenesen leállított szakaszon ez különösen fontos, hiszen itt nagyobb mennyiségű víz is képes összegyűlni, ami a szakasz újraindítása esetén különösen veszélyessé tud válni, amennyiben nem tud szabadon elfolyni. Ez történt 2007-ben a Lexington Avenue alatt is. Egy 40 cm átmérőjű csőben nagy mennyiségben volt víz, amikor újra elkezdett gőz száguldani benne. Amikor a gőz szembe találja magát a hideg vízzel, létre jön a gőzütés: ahogy a gőz „belenyomul” a vízbe, szétfeszíti azt, majd lekondenzálódik, és a víz erős csattanással visszazár. Ez a kavitáció jellegű ütés nyomáshullámot indukál a folyadékban, ütéssel bombázva a csőfalat. Amennyiben a csőrendszer nincsen túl jó állapotban, úgy megnyithatja a csőfalat, és robbanáshoz vezethet. 2007-es balesetben egy több mint 80 éves cső mondta fel íly módon a szolgálatot.
Rekonstrukció
A rendszer felújítása folyamatos. A Con Edison a 90-es években több, mint 200 millió dollárt költött csövek, és a rákkeltő azbeszt szigetelések cseréjére. Ebben az időben fejlesztették ki a WISOR (Welding and Inspection Steam Operations Robot) névre hallgató robotot, amivel az útburkolat megbontása nélkül van lehetőség a csőfal belső javítására.
Három részből áll: elől egy maró szerszám, középen a csőben való mozgásért felelős rész, hátul pedig egy hegesztő szerszám található.
A WISOR képes önmaga lokalizálni és kijavítani az apróbb hibákat, vagy felhívni a figyelmet egy nagyobb problémára, elejét véve a baleseteknek.
A Con Edison jelenleg is nagy hangsúlyt fektet új fogyasztók hálózatra csatolására. Havonta egy workshopot tartanak, ahol az érdeklődök mindent megtudhatnak a rendszerről. Ezenfelül a fentihez hasonló látványos és könnyen befogadható módon próbálnak kommunikálni az egyszeri emberrel.
Oké, tudjuk honnan a gőz, de miért kerül ki a rendszerből?
A felesleges gőzt a szervízaknákon keresztül megnyitott szelepeken engedik le. Ilyenkor szokták a jól ismert műanyag kéményeket az aknák fölé tólni; a manhattani autósok nagy örömére, ugyanis gyakran a sávok közepén találhatóak ezek az aknák. Gyengébb gőzölgés származhat a forró csőfallal érintkező csapadékvíz elpárolgásából is.
