Tizenegy éve, hogy New York látképéről eltűnt a Világkereskedelmi Központ két tornya. Bár helyükön ma új épületek nőnek, emlékük még sokáig megmarad.
Sokan a World Trade Center, vagy a Világkereskedelmi Központ szavak hallatán azonnal az ikertornyokra asszociálnak, köszönhetően a tizenegy évvel ezelőtt történt eseményeknek. Valójában a WTC egy hét épületből álló komplexum volt, amelyben a két torony is állt. A tornyok átadásuk után hamar a központ, sőt, New York város egyik jelképévé lettek, és három évtizedig magasodtak Manhattan egén. Az építésükről egyszer már írtunk ugyan, de most igyekeztünk mély alapossággal beszámolni születésükről, a történelmükről.
A kezdetek
Egészen a második világháborúig kell visszamennünk. Az azt követő időszakban, a nemzetközi kereskedelem újraindulásával az Egyesült Államok gazdasága virágzott. Hamarosan a NYSL (New York állam törvényhozó testülete) elfogadott egy törvényjavaslatot, miszerint létre kell hozni egy világkereskedelmi központot.
Ezt követően megalakult a World Trade Corporation, amely felszólította az akkor hivatalban lévő New York-i polgármestert, Thomas E. Dewey-t egy pályázat meghirdetésére. John Eberson építész és fia, Drew kidolgozott egy huszonegy épületet magába foglaló monumentális tervet ennek kivitelezésre. A költségek igen magasra, 150 millió dollárra rúgtak volna (mai árfolyamon kb. $2 milliárd). Hiába a szárnyaló gazdaság, ennyit ekkor még nem áldoztak rá, így 1949-ben a NYSL a korábban elfogadott törvényt törölte, és egy időre a feledésbe merültek az elképzelések.
A mai Groud Zero területe, a West Side Highway felől, 1966-ban
A már említett, háború utáni gazdasági fellendülés jótékony hatásai eleinte Közép-Manhattanra koncentrálódtak. Nem is csoda, hiszen a Rockefeller Centernek hála a terület az 1930-as évektől csillapítatlanul szülte az újabb és újabb épületeket, beruházásokat, míg ezekből Dél-Manhattan teljesen kimaradt. Talán egy kivételt érdemes megemlíteni: ez idő tájt épült a One Chase Manhattan Plaza a Financial District-en. Az építtető David Rockefeller volt, aki első emberként szorgalmazta Dél-Manhattan rehabilitációját a város vezetésének. Nem is tétlenkedett, 1958-ban társaságot alapított, DLMA (Downtown-Lower Manhattan Association) néven, és azonnal megbízta a Skidmore, Owings and Merrill-t, a neves chicagói vállalatot, hogy találjanak megoldást a dél-manhattani problémákra.
Közel két évet dolgoztak rajta, míg 1960-ban nyilvánosságra nem hozták elképzeléseiket. Ismét felüti a fejét a World Trade Center szó, a projektjük ugyanis ezt a nevet kapta. Ebben egy 53 ezer négyzetmétert elfoglaló épületegyüttesről van szó, 275 méter hosszú kiállítási csarnokkal és egy 50-70 emeletes felhőkarcolóval, amelynek felső emeletei szállodaként is funkcionáltak volna. Továbbá helyet kaptak volna színházak, éttermek, de ami a legfontosabb, a New York-i tőzsde is. A komplexum az East River mentén, az Old Sliptől a Fulton Street-ig, és a Water és a South Street között helyezkedett volna el.
Az East Side-i WTC makettje 1960-ban
David Rockefeller úgy gondolta, a kivitelezésre a legmegfelelőbb szerv a New York-i kikötői hatóság (Port Authority of New York). Érvei közé tartozott, hogy a WTC nagyszerű haszonszerzési lehetőség lenne, hiszen a komplexum fellendítené a New York-i kikötő forgalmát, a gazdaság ugyanis ekkoriban meredekebben ívelt felfelé világszerte. A hatóság igazgatója, Austin J. Tobin úgy fogalmazott: nem egyszerűen egy világkereskedelmi központot szeretne ha támogatják az építkezést, hanem a világ kereskedelmi központját. 1961. március 11-én, egy éves gondolkodási idő után végül elvállalták a feladatot. Nem ment azonban minden zökkenőmentesen. Mivel New York közvetlen szomszédságban van New Jersey állammal, aminek szintén vannak jogai a környező vizeken, ezért egyeztetésre volt szükség. Robert B. Meyner, New Jersey kormányzója azonban hevesen ellenezte, hogy New York 335 millió dollárt (ma 3 milliárd dollár) tervez elkölteni a központra, miközben a Hudsonon utazók száma meredeken csökken, köszönhetően az új alagutaknak és hidaknak. 1927-ben még évente 113 millió embert szállított a folyó, míg ez a szám 1958-ra 26 millióra csökkent, így teljesen értelmetlen lett volna egy ekkora kikötői beruházás. Hamarosan patthelyzet alakult ki, egyik fél sem engedett. A közelgő kormányzóválasztás New Jersey-ben viszont új reményekkel kecsegtetett. Decemberben, a frissen hivatalba lépett Richard J. Hughes hajlott valamilyen megállapodásra. Tobin, a New York-i kikötői hatóság igazgatója, egy új tervet mutatott be, amely abban tért el az eddigiektől, hogy a WTC-t áthelyezte Manhattan nyugati oldalára, a Hudson partjára, a már létező Hudson terminálhoz. Ez elérte hatását, és 1962. január 22-én megköttetett az egyezség a két állam között, New Jersey már támogatta a kikötői hatóságot.
A Washington Market 1967-ben került elbontásra.
Nem New Jersey volt az egyetlen probléma, ugyanis az építési helyszín nem volt üres. Akkoriban ezt a helyet Radio Row-nak hívták. A terület főképp néhány száz kisvállalkozónak, bérlőknek, és körülbelül száz lakosnak adott otthont, akik természetesen tiltakoztak a kitelepítés ellen. Bírósághoz fordultak, hogy szembeszálljanak a New York-i kikötői hatósággal a területért. Az ügy egyre feljebb került, végül 1963 november 12-én megszületett a döntés, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága elutasította a Radio Low-ért harcba szálló helyieket. A feltétel csupán annyi volt, hogy a kikötői hatóságnak új helyet kellett biztosítani a vállalkozásoknak, és az ott lakóknak.
1964 januárjában a kikötői hatóság megállapodást írt alá New York állammal, annak érdekében, hogy több állami szerv is helyet kaphasson majd az épületekben. Az év további részében számos bankkal kötöttek bérleti szerződést, és még az Egyesült Államok Vámhivatala is helyet kért magának a komplexumban.
Az ikertornyok: dizájn és az építkezés
1962. szeptember 20-án a kikötői hatóság megnevezte a vezető építészt, Jamaszaki Minoru személyében. Ő tett először említést az ikertornyokról, ekkor még 80 emelettel kalkulálva. Később a hatóságnak rá kellett ébrednie, hogy a kitűzött, közel egymillió négyzetméternyi irodaterülethez két, egyenként 110 emelet magas épületre lesz szükség. Egy ilyen magas felhőkarcolónál komoly problémát okoz a megfelelő liftrendszer kiépítése. A megoldást a sky lobbies névem ismert redszer jelentette. Nem új találmányról volt szó, Chicagóban, a John Hancock Centerben már működött. A lényege, hogy az expressz liftek csak sky lobbies szinteken álltak meg, ahol át lehetett váltani az emeletenként közlekedő helyi liftekre. A rendszer nagyon hasonlít a New York-i metróhálózat működésére. Ezzel a módszerrel nagyon gyorsan el lehetett jutni bárhova az épületekben.
A Sky lobbies rendszer működési elve
Jamaszaki a terveit 1964. január 18-án hozta nyilvánosságra. Az ikertornyok 63 méter oldalú négyzet alapon fognak nyugodni, igen kicsi, 46 centiméteres ablakokkal. Ez utóbbi állítólag Jamaszaki tériszonyából fakad, és a kis mérettel szerette volna csökkenteni a tornyokba látogatók félelemérzetét. A külső borítás egy hálós elrendezésű alumínium ötvözet, mely igencsak újító ötletnek számított.
Jamaszaki (balra) a WTC tervezőcsapatával
Jamaszaki terveit hevesen bírálta az Amerikai Építészeti Intézet. Az alumínium hálós épület kilógott a kor megszokott felhőkarcolói közül, de többen féltek attól is, hogy a tornyok interferenciát fognak okozni a New York-i televízió hálózatában. A kikötői hatóság azonnal reagált a felvetésekre, biztosította a városlakókat, hogy új átjátszó berendezéseket is telepítenek majd az ikertornyokra. Az Amerikai Természetvédelmi Múzeum szintén ellenezte a WTC-projektet, mondván, hogy az több vonuló madárfaj útvonalát fogja keresztezni.
1968. július 19, a terület előkészítése befejeződött.
1965 márciusában elkezdődött a területen élők, dolgozók elköltöztetése. A folyamat egy évig tartott, ugyanis a tényleges bontási munkálatok csak 1966. március 21-én kezdődtek el. Az alapkőzet eléréséig 20 méter mélyen ki kellett takarítani a területet, és a Hudson közelsége miatt egy résfal építése is szükségessé vált a folyó vízének visszatartása érdekében.
Az északi torony 1968 augusztusában, míg a déli építése 1969 januárjában kezdődött el. Az előre gyártott alkatrészeket a Jersey City-i Pen Centralra szállították, ahonnan esténként fuvarozták át őket a Holland Alagúton az építési területre. A nagyobb darabok azonban a folyón érkeztek, egészen 1970 elejéig, amikor a vontatóhajók dolgozói sztrájkba kezdtek. A New York-i kikötői hatóság más szállítóeszköz után nézett, így került a képbe a helikopter. Sajnos, mint a legtöbb ilyen nagy méretű projektnél, előfordulnak balesetek. A kísérleti fázisban New Jerseyben - szerencsére lakatlan területen - elejtett a helikopter egy hatalmas acélelemet. Később több alkalommal szakították el a magas cölöpverő gépek a telefonvezetékeket Dél-Manhattanben. 1970. március 16-án egy kamion nekiment egy propán tartálynak, és hatan azonnal életüket vesztették a robbanásban. Az épületek elkélszültéig összesen hatvan munkás halt meg az építkezés során.
A déli torony magja 1969. november 13-án.
Az északi torony 1970. december 23-án készült el, a déli valamivel később, 1971. július 19-én. Az átadási ünnepségre 1973. április 4-én került sor, amelyen az egy évvel korábban lemondott Tobin nem is vett részt. Meglepő lépés attól az embertől, aki néhány évvel korábban mindent bevetett, hogy a tornyok megépülhessenek. A 350 millió dolláros becslés végül igen karcsúnak bizonyult, végül ugyanis több mint 900 millió dollárba kerültek az ikertornyok (ma kb. 5 milliárd dollár).
Harminc év után, 2001. szeptember 11-én, azonban örökre búcsút kellett tőlük vennünk...
