Az idén immár nyolcadik alkalommal rendezték meg a hazai bloggerek legnagyobb megmérettetését, a Goldenblogot. A HVG szervezésében és a Telenor támogatásával rendezett eseményen – az olvasóknak köszönhetően – mi is ott lehettünk.

Az utóbbi néhány hét a kampány időszaka volt. Volt blog amelyik enyhén, míg volt, amelyik aktívan nyomult azért, hogy begyűjtse az idei Goldenblog szavazatait. Mi is napi szinten buzdítottuk szavazásra Facebook lapunk követőit, az ismétlődő felhívásokért és szétszpammelt üzenőfalakért pedig utólag bocsi mindenkinek. Ez a hajtás kellett ahhoz, hogy megszerezzük a közönségszavazás ötödik helyét, és így mi is ott lehessünk a verseny díjátadóján, az A38 Hajón. Az idei Goldenblog a blogs not dead szlogen jegyében telt, a punkoktól kölcsönzött szöveg pedig jól tükrözte a rendezvény hangulatát.

Minden New York-inál lapul valahol egy metrókártya. A kék-sárga apróságot milliók használják napi szinten. A legtöbbeknek csak egy eszköz az ingázásra, míg másoknak tökéletes művészi alapanyag.

A város metrómegállóit ezrével színesítik az elszórt kártyák. A kapuk előtt sokszor tekintélyes tornyokat alkot a rengeteg otthagyott, üres kártya. Nem véletlen, hogy sokakat megihlet, a számtalan belőlük készült alkotás között pedig nem egy érdekeset találni. Ebben a műfajban indul most ez a posztsorozat, amelyben igyekszünk összeszedni a MetroCard Art legjobb műveit. Kezdésnek itt van néhány kártyából épült szobrocska Thomas McKeantől.

Újdonsággal lepi meg a New York-i Taxi és Limuzin Bizottság a város mozgássérültjeit, akik ezentúl a saját tolószékükben ülve élvezhetik a sárga taxikkal rótt kilométereket. Igaz, egyelőre nem zökkenőmentesen. 

New Yorkban közel 890 000 ember, a lakosság 11%-a él valamilyen fogyatékkal. Ez valamivel az országos (11,7%) és az állami (11,1%) átlag alatt van. Rengeteg emberről van szó, akiknek könnyebbé kell tenni a mindennapjaikat.

Egy manhattani fotó milliónyi részletet rejt. Több tízezer ablak, ezernyi járókelő és tucatnyi felhőkarcoló fér rá egyetlen fényképre. Egy jó masinának sem egyszerű visszaadni mindezt, nemhogy egy ceruzával és papírral felszerelt rajzolónak.

Az európai városokkal ellentétben, New York nem ihletett meg nagy festőket. Egy másik kor szülötte ő, az építésével egy időben már a fotográfusok voltak a képzőművészet fő képviselői. Így alakult, hogy – még ha a street art egyik őshazájának is számít – a városról kevés festmény, vagy rajz készült.

Az évszázad művészi bűntette – sokan máig így emlegetik Philippe Petit őrült mutatványát, amikor egy, a WTC ikertornyai közé kifeszített acélkötélen egyensúlyozva nyolc fordulót tett az északi és a déli torony között.

A francia Philippe Petit tizenévesen ismerkedett meg a zsonglőrködéssel, köztük a kötéltánccal. Szenvedélyesen és tudatosan fejlesztette magát, és egyértelmű célja volt, hogy elismert kötéltáncos legyen. 1968-ban, egy párizsi fogászaton hallott először a manhattani ikertornyokról. Egy magazint talált, amiben az akkor még építés alatt álló Világkereskedelmi Központról írtak. Felkeltették az érdeklődését az egymás mellé épülő hatalmas tornyok, és eltökélte, hogy ő lesz az első, aki kötélen átkel köztük.

Tizenegy éve, hogy New York látképéről eltűnt a Világkereskedelmi Központ két tornya. Bár helyükön ma új épületek nőnek, emlékük még sokáig megmarad.

Sokan a World Trade Center, vagy a Világkereskedelmi Központ szavak hallatán azonnal az ikertornyokra asszociálnak, köszönhetően a tizenegy évvel ezelőtt történt eseményeknek. Valójában a WTC egy hét épületből álló komplexum volt, amelyben a két torony is állt. A tornyok átadásuk után hamar a központ, sőt, New York város egyik jelképévé lettek, és három évtizedig magasodtak Manhattan egén. Az építésükről egyszer már írtunk ugyan, de most igyekeztünk mély alapossággal beszámolni születésükről, a történelmükről.