Gyermeki izgalommal, kalandvággyal vártam az utazást. Először életemben egy másik kontinensen... Tíz nap New Yorkban, egyes-egyedül, turistaként. Két kisgyermek anyukájaként – ez nagy luxus volt számomra.

Ami az egyes egyedült illeti, legjobb barátnőm is a városban volt ez időben, de mivel ő dolgozott, nem voltunk sülve-főve együtt, az idő nagy részét egyedül töltöttem. Turistaként, kötelezettségek nélkül fedezhettem fel a várost, alakíthattam a napokat saját ritmusom szerint. Ami a ritmust illeti, ez volt az első szó, ami ottlétem első napjaiban a fejemben kavargott: a város ritmusa. Hihetetlenül gyors, hangos, nincs megállás. A gyalogosoknak szóló piros lámpa is csak jelzésértékű, a New York-iak ösztönösen kelik át a mindig tömött utcákat, nincs idő a közlekedési lámpára hagyatkozni.

„The city that never sleeps“ – Sinatra szintén folyton a fejemben visszhangzott utazásom alatt, az igazi “soundtrack” azonban Madonna “I love New York“ című dala volt számomra, amit régóta szeretek, de most vált aktuálissá. A dal tempója, ritmusa pont egybevágott gyaloglásom ritmusával. És rengeteget gyalogoltam, egyrészt mert a várost így a legegyszerűbb egy kezdő turistának felfedezni, másrészt mert amíg még minden új és óriási volt számomra (bár Budapesten éltem 30 évig, jó ideje egy csendes svájci faluban lakom), addig nem merészkedtem messzire. Szép lassan vettem be a környéket, a várost, mígnem egy hét után élveztem, hogy könnyen megy az orientálódás, voltak viszonyítási pontok. És New York végképp nem a bonyolult városrendezéséről híres, hiszen az utcák mérnöki pontosságú tagolásban futnak, utcanevek helyett többnyire számozottak. Elvileg lehetetlen eltévedni. West és East, Uptown és Downtown, a nevek magukért beszélnek. A Borough-k – mondhatni kerületek – is világosan tagoltak.

Én Manhattan West részén, egy ici-pici apartmanban laktam, amit egy ismerősöm adott ki nekem használatra. Csodálkoztam, hogy két felnőtt ember (akik közül az egyik ráadásul baseball-játékos) elfér ebben a kis szűk odúban. Később hallottam róla, mennyire általános jelenség New Yorkban a lakások kis mérete, másrészt a magas bérleti díjak miatt kevesen engedhetik meg, hogy tágas belterű, modern apartmant béreljenek. A kissé lelakott hatás ellenére örültem, hogy nem egy steril hotelszoba lakója voltam, így részese lehettem a Hell's Kitchen negyed közepén az ős New York-i életérzésnek. Az is jellemző, hogy az első két ember, akikkel érkezésem napján beszédbe elegyedtem, mind bevándorlók voltak, és az angolt olyan rossz kiejtéssel beszélték, hogy alig értettem őket, pedig több mint tíz éve élnek a városban. New Yorkban szinte idegen sem lehet az ember, mert az itteniek nagy része sem beszéli az angolt tökéletesen. Soha sehol nem kérdezték meg, hogy turista vagyok-e, a kiejtésem szerint akár helyi is lehettem volna. Emiatt gyorsan beleolvad az ember kaméleonként a környezetbe, amit nem bántam persze.

Ami szintén meglepett, az a hihetetlenül magas páratartalommal társuló hőség: pont kifogtam július legforróbb napjait. A hőség egy nagyvárosban pedig sosem kellemes. A városlakók ilyenkor mindent légkondival szerelnek fel, ha a hálószobámban nem lett volna kis légkeveréses-hűtős készülék, éjszaka is elviselhetetlen lett volna a lakásban tartózkodni. Az amerikaiak persze a hűtést is túlzásba viszik, a boltokban, mozikban vagy a metróban futó légkondik olyan jeges levegőt fújnak, hogy szinte jégbarlangban érzi magát az ember. Hamar megtanultam, hogy a stólám mindig velem tart a retikülben összehajtva. Ebben a hűtés-hőség kontrasztban is megnyilvánul a városra jellemző végletesség. Nehéz egy szóval jellemezni a várost, mert minden megtalálható benne. Elegáns, tiszta East Side-i lakómonstrumok öltönyös üzletemberekkel, vagy a gettó káosza. Bár őszintén szólva Brooklynt vagy Bronx-ot nem fedeztem fel, csupán a gyönyörű és kultikus Brooklyn Bridge-en sétáltam át, ami egy kb. háromnegyed órás program, rengeteg fényképezkedési lehetőséggel, fantasztikus kilátással. Egyik legmeghatározóbb élményem volt a séta után a Brooklyn-i promenádon ülni (órákig tudtam volna maradni) és lenyűgözve bámultam a túloldali, felhőkarcolókkal övezett partot, a Skyline-t. Mintha maketteket néztem volna, csupa eltolódott arány, minden hihetetlenül óriási az európai építészeten edzett szemnek. Eső előtti, de még napos idő, ezáltal különös tónusú színekben és fényekben pompázott minden, csillogott a napfény a vízen, egyszerűen lenyűgözött ez a látvány. New York építészete igazán varázslatos, engem főleg a régi, száz évnél is öregebb "felhőkarcoló-pionírok” nyűgöztek le. A Rockefeller Center tetejéről, a Top of The Rockról isteni látványt nyújt a város, érdemes ott elidőzni, állítólag nincsenek olyan sorok, mint az Empire State Building előtt. (Tényleg nincsenek, és jobb is a kilátás, bátran ajánljuk – szerk.) Az imént – tudat alatt –  az isteni jelzőt használtam, de ez talán nem volt véletlen, a várost és a méreteket felülről nézve eszembe jutott az emberi erő, hatalom, alkotási vágy ereje, ugyanakkor a természet megzabolázása, szinte megerőszakolása is. Lenyűgöző, hogy mire képes az ember, milyen életteret varázsolt magának néhány száz év alatt a semmiből, hogyan zabolázta meg az egykori zöld vadont, amit az indiánok egykor Mannahattannek (“a sok domb szigetének”) neveztek. Egyes kutatók szerint sehol máshol a világon nem történt dramatikusabb beavatkozás a földi, természeti adottságokba, mint Manhattan szigetén. Aki kíváncsi milyen volt New York a 17. században, annak érdemes belekukkantania a www.themannahattaproject.org oldalra, érdekes infókat olvashatunk a sziget egykori élő-és növényvilágáról.

Kilátás a Top of The Rockról

A múlt, a történelem szelleme New Yorkban mindenhol kísért, sőt a nyári hőségben a kellemetlen szagok is, ahogyan a szemeteszsákok tornyosultak érkezésem napján a West 49th street-en. Svájcban élve elfeledi az ember ezeket a szagokat, pedig az igazi nagyvárosokhoz hozzátartozik a kellemetlen valóság is. Persze az East End-en nem ilyesfajta volt a szemétgyűjtő módszer, nem tudom, ott hogyan csinálják, mindenesetre ahol én laktam, eléggé szem előtt voltak a zsákok, bár dicséretükre legyen mondva, meglepődve tapasztaltam, hogy a házak előtt szelektíven gyűjtik a hulladékot, ezt atipikusnak tartottam, ha az USA-ról van szó.

Amit az ember szintén hall az amerikaiakról, az a közvetlenségük, a hangos beszédük, a cseppet sem visszafogott viselkedésük. A városban járva azonban kellemesen tapasztaltam, ahogyan idegenek könnyen szóba elegyednek az emberrel, a színházban mellettem ülő hölgy öt perc alatt az élettörténetét és a barátja késése okának minden részletét elmesélte, azonkívül megtudtam, hogy a lánya matektanárja magyar származású. A hölgy mindezt mosolyogva, barátságosan adta elő, nem éreztem az előítéletként sokszor hangoztatott felületességet, még akkor sem, mikor az eladók a pénztárnál megkérdik (gondolom századszorra egy nap alatt), hogy “How are you, how is your day?” Mindez jól esik, az is, mikor a jegyszedő fiú a moziban megdicséri az egyébként teljesen átlagos pólómat. Azt érzem, hogy látnak, hogy létezem. Jól esnek ezek a kulturális különbségek, egy idő után azt veszem észre, hogy én is közvetlenebb vagyok, könnyen szóba elegyedek, alkalmazkodom. Mindent átleng egyfajta szolidaritás érzet.

Pár nap alatt a piros lámpán is könnyedséggel kelek át, a pillanat töredéke alatt felmérem, szabad-e a menet, vagy sem. Átveszem a város ritmusát.

Mivel kultúrlény vagyok, kihasználtam, hogy a Broadwaytől pár tömbre laktam, természetesen megnéztem két musicalt és egy színházi előadást, az utóbbiban Sigourney Weaver volt az egyik főszereplő. (“Vanya and Sonya and Masha and Spike” volt a darab címe, egyfajta Három Növér adaptáció, igazán humoros és szórakoztató, sziporkázó színészi alakításokkal fűszerezve, a Golden Theatre produkciója) A két musical is remek volt, az ír film után színpadra adaptált ONCE-t a Bernard B.Jacobs Theatre-ben láttam, a Cindy Lauper által megzenésített KINKY BOOTS-T (ez pedig az azonos című angol film feldolgozása) pedig az Al Hirschfeld Theatre-ben volt szerencsém megnézni. A transzszexuális Lolát alakító Billy Porter zseniális játéka és éneke mindenkit lenyűgözött, vastapssal jutalmazta a közönség. Jól esett látni és hallani, milyen örömét leli a New York-i közönség egy olyan témájú darabban, amit Magyarországon esetleg még nem lehetne bemutatni. New Yorkban azonban nem téma, hogy homoszexuális vagy-e, vagy sem, nyíltan vállalhatod magad, a legtöbb sarki boltban szivárványos zászlók lengenek az ablakban szolidaritásképpen. Kis lakásom utcájában is volt egy Gay Bar, ami az igazat megvallva még szinte biztonságos érzést is adott – a srácokat nem éreztem fenyegetésnek – ha olykor-olykor később értem haza. És ami nagyon szimpatikus volt, minden színházi előadás után autogrammot osztogatnak a színészek, a közönség nagyon nyugisan, nagyon udvariasan sorakozik, kezükben a Playbill nevezetű program és infó-füzetkével, amit minden előadáshoz automatikusan kap az ember. Úgyhogy muszáj volt nekem is beszereznem egy közös fotót Billy Porterrel!

Mindaz amit leírtam a személyes élményem, annyi, ami a tíz nap turistáskodásba belefért. Illetve az élményeim töredéke, amik most így hónapokkal utólag fontosnak tűntek és foglalkoztatnak. New York pedig még sok felfedezni valót ígér, biztosan visszatérek. Pláne, hogy nagyon kedves magyarokkal is találkoztam utazásom során. Jó pár pohárka Unicumtól sikerült is becsípnem az utolsó estémen, ugyanis ellátogattam a KEYBAR nevű kis, – magyar srácok által vezetett – bárba, ahol lépten-nyomon honfitársakba botlottunk.

Összegezve, csak ismételni tudom magam. Még biztosan látjuk egymást New York, Madonna dala nem halványult el a fejemben tíz nap után sem.  “I love New Yoooooork, I love New York.”

Keszthelyi Virág nem mellesleg énekes, Facebook-lapját itt találjátok.

További olvasóktól kapott New York-i beszámolókat találsz egy helyre gyűjtve ezen a linken. Ha New York-i szállásra van szükséged, vagy repülőjegyet foglalnál, azt az Irány New Yorkon megteheted.