Napjainkban mondhatnánk reneszánszukat élik a különböző csőposta hálózatok. Számos helyen használják őket, ahol költséghatékonyan és gyorsan kell le nem digitalizálható tárgyakat szállítani. Kórházak például előszeretettel használják vér, vagy laboratóriumi minták szállítására. Hőskoruk a 19. századra vezethető vissza, amikor a legtöbb nagyvárosban volt egy kisebb-nagyobb hálózat. Ez alól New York sem volt kívétel.
New York a 19. század végéhez közeledve már egy közel hárommilliós metropolisszá nőtte ki magát. A posták feladata ezzel arányosan egyre összetettebbé vált, a lovaskocsikkal és gyalogosan való kézbesítés pedig nem bizonyult már elég gyorsnak. Az Egyesült Államok viszonylag későn látta meg a csőpostában rejlő lehetőségeket. Az elsőt Philadelphiában üzemelték be 1893-ban, pedig Londonban már a század közepétől használták.
A kapszulák végein látható fekete gyűrűknek köszönhetően, a kapszula fel tudott ülni a körülötte áramló levegőre, így valójában hozzá sem ért a csövek belsejéhez. Ennek ellenére négy apró kerék is helyet kapott rajtuk, ami meggátolta a csövek illesztési pontjainál az elakadást.
New Yorkban 1897-ben indultak az első levelek a New York-i Főposta és a Bowling Green-i Produce Exchange között. A hálózatot hamar bővítették: először a Grand Central irányába, majd észak felé, egészen Harlem déli részéig. Később a Brooklyn hídon keresztül, a Brooklyni Főposta is bekerült a hálózatba. Voltak tervek további bővítésekre Bronx felé, ezek azonban sosem valósultak meg. Végül összesen huszonhárom postahivatal állt összeköttetésben egymással, a vonal hossza pedig elérte a 43 kilométert. Soknak tűnhet, azonban ez a méret elenyészik például a berlini vagy a párizsi csőposta hálózat vonalai mellett, utóbbi például 467 kilométer hosszú volt – bár a csövek átmérője ott lényegesen kisebb volt.
A New York-i csőpostahálózat térképe
A postaállomások között két cső futott másfél-két méterrel a felszín alatt, az egyik a csomagok küldésére, a másik fogadásukra volt hivatott. A hatvan centiméter hosszú és húsz centiméter átmérőjű kapszulák egyenként 400-600 levél befogadására voltak képesek, és a csövekben haladva elérték az 50-55 kilométeres óránkénti sebességet is. Hétköznaponként reggel öt és este tíz óra között, szombaton reggel öt és délelőtt tíz óra között működtették. Naponta mintegy 95000 levél kézbesítését segítette elő a rendszer.
A rendszer bukását a magas költségek jelentették. Mivel a hálózatot egy privát cég, az American Pneumatic Service Company építette ki, a városnak fizetnie kellett a csőposta használatáért, kilométerenként évi 11000 dollárt, ez mai árfolyamon közel 300 000 dollárt jelentene. A város így hamar új lehetőség után nézett, a 20. század elején az autók térhódításának köszönhetően egyre inkább elpártoltak a rendszertől. A 1920-as évektől egyre kisebb jelentőséget szenteltek a hálózatnak, míg végül 1953-ban végleg leállították.
Mi maradt azóta a hálózatból? Sajnos szinte semmi. A földben kellett a hely más vezetékeknek, így szinte a teljes hálózat megsemmisítésre került, és már csak a Nemzeti Postamúzeum őriz egy kevés darabot belőle.
