Sikerült megint több napos késéssel írnunk. Nem így terveztük, szerettünk volna minden nap végén összedobni valami kis beszámolót, de valamiért sosem jött össze; talán kicsit sokat voltunk talpon, és fáradtak voltunk az íráshoz. Tehát megkésve bár, de ... itt a hétfői nap története.

Még ha nem is tűnik soknak, hat óra időeltolódás bőven elég ahhoz, hogy az ember nem tudja rendesen kialudni magát. Hiába szívott le mindkettőnket az út, már fél hétkor kivetett magából az ágy, köszönhetően annak, hogy Mo.-n ekkor már elmúlt dél, és ezt megéreztük mi is. A közelben van egy lengyel bolt, ott indítottuk a napot. Öt perc sétára van, és olyan mint egy közért. Van benne újság, pékárú, üdítők... talán másfélszer drágább benne minden, mint otthon. Bevásároltunk pár dolgot a szendvicsekhez, amiket a napi sétára szántuk.

A hétfő a hangolódásé lett. Nem terveztük, hogy akár egy pontot is kilövünk a listáról, egyszerűen csak mászkálni akartunk Brooklynban egy nagyot. Ez sikerült. Félnapos gyaloglással megismertük a kerület különböző arcait. Megvettük a metróbérleteket (heti: 29 dollár) majd kezdésnek elmentünk több üzletbe. Hát ruha az van bőséggel, de árban és stílusban nincs nagy különbség az otthoniakhoz képest. Egyedül a domináns márkák mások itt, szinte minden férfiruha Ralph Lauren, vagy Calvin Clein. Nagyon menő még a Nike, a legtöbb feketén azt látsz. Érdekes, hogy tízből nyolc ember márkás cuccokba jár, de öltözködni kevesen tudnak. 50-100 dolláros cipők, tetőtől talpig jó ruhák, de az összkép akkor sem jó. Nálunk hiába hord valaki olcsó kínait, ha azt jó ízléssel válogatja össze, a megjelenése is jó lesz. Bár ez a megállapítás leginkább Brooklynra jellemző, azóta elmetróztunk Manhattanban is egy keveset, és ott azért más a helyzet.

New Utrecht megállója. Itt kezdtük a metrózást

Dél körül úgy éreztük ideje megenni a szendvicseket. Nagyjából ekkor pillantottuk meg a Verrazano-hídat és rájöttünk: ott a tökéletes helyszín. Csak az egyik pillére látszott, az is jó messze, de úgy gondoltuk a lábánál, a parton feelinges lesz kajálni. Kiadós séta után le is értünk az Upper Bay-hez. Megérte gyalogolni, hisz közelről megdöbbentő a híd mérete - egyszerűen hatalmas. A part mellett kilométer hosszan fut egy gyönyörűen kialakított sétány. Bicikliút, gyalogút, futók, görkorisok... minden, ami kell; nagyon hangulatos. Az öböl felől folyamatosan fúj a hideg szél, ez valamelyest segít elviselni az árnyék hiányát. Egy padon ültünk le enni, és közbe néztük a hatalmas hajókat, valamint a túlpartot, Staten Islandet. Kizárásos alapon arra jutottunk, hogy a Titanic-nak is itt kellett volna elhaladni, hisz ekkora hajó máshol nem képes elmenni Manhattanig.

Egyszerűen tökéletes: öbölparti sétány, háttérben a Verrazano-híddal

Érdekes dolgokat vet partra itt a víz. A sétányt méretes hullámtörő kövek szegélyezik, amiken ha időre is, de minden szemét fennakad. A gumiabroncstól a napozószékig mindent láttunk, még döglött patkányt is. Jó darabig haladtunk az öböl mellett, majd hátat fordítva az óceán vizének nekiindultunk, hogy újra bevegyünk magunkat Brooklyn mélyébe.

Még döglött patkányt is...

Ha valakinek van egy kialakult jóléti Amerika-képe, az nagyjából olyan lehet, mint amit a west 86. utcán felfelé haladva láttunk. Itt egy zacskó nem volt eldobva (Brookly más kerületeiben méteres! a szemét), nyírt pázsit, gondozott kertek, sehol egy kerítés - azt hiszem legtöbbünk fejében ilyen egy amerikai kertváros. Ezek a házak egytől-egyig gyönyörűek és hatalmasak voltak. Sok helyen lógott egy nemzeti zászló, amiből egyszerű levonni a következtetést: itt tényleg amerikaiak laknak és nem bevándorlók. Ez azért lehet fontos, mert azért is ennyire sokszínű ez a kerület, mert a bevándorlók erősen szeparálódnak. A kontraszt óriási egy olaszok vagy zsidók lakta rész között. A zsidók itt hihetetlen rendetlenek, a legtöbbje legalábbis az. Ahol sűrűn és sokan vannak nem lehet megmaradni a szeméttől, ellenben, ahol amerikaiak, vagy olaszok csoportosulnak minden olyan, olyan idilli. Majd lövünk erről képeket, hogy mindenki értse a különbséget, mert ezt így nehéz elhinni.

Az amerikai álom

A szép épületetek egyre ritkultak, a szemét viszont egyre sűrűbb lett - hamar előkerült a korábban megismert Brooklyn. Még mielőtt bárki is félreértené, Brooklyn nagyon is jó hely, de a legtöbb részén annyi a szemét, mint Nápolyban. Ott ahol tiszta, maga az idealizált nyugat. Tehát visszaértünk a már nem annyira csodás, de még nem is annyira koszos részre, és felszálltunk az R-metrora. Azzal elmentünk az Atlantic Avenue-ig, majd átszálltunk a B-re, amivel kimentünk a Prospect Parkig. Eleget sétáltunk a betondzsunelgelben, és kellett már egy kis nyugalom. Ez a park hatalmas, és ami a legjobb benne az, hogy New York más parkjaival ellentétben itt a környezetet nem tervezték, ültették, hanem meghagyták úgy, ahogy még az első telepesek is láthatták. Na jó, azért van itt is hektárnyi puszta, ahova az ember kifeküdhet egy pokrócon, vagy rohangálhat egyet a kutyájával. Jut eszembe, sikerült megtudnunk, hogy mélyen a zsebébe kell nyúlnia annak, aki nem szedi össze kutyája után a cuccost. Kemény 1000 dollár az ára a felelőtlen csomagkezelésnek. "Ez a törvény" - hirdeti a tábla minden park kerítésén. Szóval ez a Prospect azért ennyire jó, mert itt még tényleg érintetlen a természet. Brooklyn szívében voltunk, és mégis úgy éreztük magunkat, mintha csak 1763-ban lennénk. Akármennyire is szép volt (több szót is érdemelne) nem jártuk be teljesen, hanem igyekeztünk hazafelé, hisz ekkor már jó ideje talpon voltunk, kellett egy kis pihenés.

Nem éri meg otthagyni

Estefele előjött a mehetnékünk, és (mintha nem lenne még három hetünk) mindenképp meg akartunk nézni valami érdekeset. Van egy videó, amit megannyiszor néztünk már meg otthonról. Egy srácról szól, aki New York olyan részeire mászik be, le vagy fel, ahova a milliós lakosság és a rengeteg turista közül szinte senki. Ennek a videónak a végén a fazon és az operatőre megmásszák a Williamsburg-híd egyik pillérét. (Link) Elvetemült egy mutatvány. Ilyesmire, de még csak hasonlóra sem készültünk, mikor eldöntöttük, hogy ezzel a progival zárjuk a napot. Jó egyórás metrózás, majd egy félórás kevergés után elértünk a hídhoz. Valami felújítás miatt a gyalogosoknak a biciklisekkel együtt lehet csak felmenni rá. Hát... volt itt nem egy kamikaze, aki néhol kicentizte a korlátot. Mi komótosan, nehéz lábakkal küzdöttük el magunkat az első pillérig. A látványért mindenképp megérte. Manhattan kivilágítva mutatta magát, így nem voltunk csalódottak. Fáradtak viszont annál inkább, ezért nem nézelődtünk sokat. A visszaút még kicsit próbára tett: éjfél fele járt az idő, és a metró nem volt valami kiszámítható; last station of train... öt-hat átszállással hazaértünk, majd rádőltünk az ágyra.

Köszönjük a kitartó olvasást. Akinek még van türelme, annak itt vannak az első nap képei ömlesztve:

1. nap